Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A hőség itt feloldoz (Szöllősi Mátyásról)

2010.09.07

A hőség itt feloldoz
 
 

„Nem fogok mesélni róla, / mert akkor ráállok egy hihető / vezérfonalra”

(Németh Zoltán)
 
 

A létmegértés során az ember veleszületett, hagyományozott és kialakított grammatikákkal, szerkezetekkel, értésmódokkal tesz kísérletet a saját (?) lét, létezés kínálta zajlás megközelítéséhez. Az önkimondás kísérlete az örökölt retorikák, szemantikai terek elsajátításában ellenőrizhetőnek vélt; miközben az önkimondás szükségszerűen deficites: a nyelv önmagából egyidejűleg többletet is kitermel. Mindig feltárul valami eleddig meg nem mutatkozott értelem, amely a reflexiós horizont számára értelmezendőként gyűlik. Szöllősi Mátyás Aktív kórterem című második verskötetének szövegei, poétikai műveletei éppen erre a kimondás / kifejezés folyamatában létrejövő többlet felismerésére és értelmezésére irányulnak.

            A testről való beszéd poétikai diskurzusaiban gyakran működnek olyan effektusok és szándékok, melyek e soktényezős jelrepertoár (a test) olvasását esztétikai közmegegyezésekben rögzített témakészletekre, szövegalkotási technikákra redukálják, azokat kiszámíthatónak és kezelhetőnek gondolva. A rongált test azonban megütközést kelt; felforgatja a megszokottnak, ismertnek látszó rendet; új logikát, közlekedési szabályokat és konkurenciát jelent: „Megbetegedtem. / A görcseimet értelmezni kellett”, „Tudtára adni egy magányos / érdeklődőnek problémáimat, / viszontagságos élvezet – / határidőre tisztázni helyzeted.” (Gyulladás); „Idegenség, / ez volt az első, a szégyen után. / A szégyen egyszerű és pontos.” (Egyénisége nem lehet). A fülszöveget jegyző Bánki Éva szerint „a testi szenvedés olyan, mint a reflektor: láthatóvá teszi a nyelv elárulását, az emberi kapcsolatok akaratlan megrohadását, a szellemi igénytelenséget, a sokféle kudarcot és szégyent, az emberi egzisztencia radikális átértékelését.” Az Aktív kórterem egyes szövegeinek reflektív öniróniájú, a felismerés spontaneitását a meditatív szemlélődés eleganciájával keverő nyelvében a test karanténjába és textúrájába került bizonytalansági tényező (a betegség) az alanynak az észlelés, érzékelés fizikai-materiális és nyelvi alapjaihoz való viszonyát is új megvilágításba helyezi. A test nem pusztán fizikailag meghatározott érzéki szervezet, hanem fenomenális realitás, értelmezésre váró kommunikatív felület. A hibás test információs értékei azonban esetlegesek (nem csupán a lírai én, hanem a versekben rendre megképződő mindenkori másik számára is); módosul a test percepciós rendszere, összhangzattana – „Csak a sikeres mozgás érdekli, / fizetne vagy akár ölne is érte” (Egyénisége nem lehet), „Fokozatosan gondol: / előbb az izzadásra, / ahogy a hőséggel együtt egyre terjeszkedik. / Kilenc körül indul a gyulladás” (Amit várni lehet) – arányrendje. Végeredményben mind a sajátban regisztrált idegenségtapasztalat, mind az idegenségérzet másokban (pl. nő, város, utazás, idő) való észlelése a szövegeket generáló szubjektum textuális funkcióivá válik; hiszen ez a reflektált felismerés biztosítja a Szöllősi Mátyás neve alatt publikált versek beszédhelyzeteinek működését. E reflexiójáték szövegalakító teljesítménye követelményként rejlik magukban a művekben. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy Szöllősi megszólalásának mintegy feltétele a mindenkori ’angst’, ’unheimlich’, ’osztottság’ tapasztalat tudatosítása. Ez az analitikus, a figyelem hogyanját és hangsúlyait folytonosan oszcilláló, a hiány és tagadás alakzataira, szerkezeteire gyakran építő retorika a tartósság–tünékenység–visszavonás–pillanatnyiság képleteire vezethető vissza. A kórház és betegség versek tárgyilagos (nyomokban naturalista), minimalista versnyelve az olvasási tapasztalatban (invenciózusan használva a nyelv antropomorfizációs természetét) egyfajta (pszeudo)vallomásosságot, személyességet termel ki, mint hatást, miközben a személyességet – Lapis József és Nemes Z. Márió fiatal líráról tett észrevételeit az Aktív kórterem kapcsán érvényesnek vélve – nem egy feltételezett tudat megnyilvánulásaként tételezhetjük, mivel azt a textualitás mindig már meghatározza. Különösen a Mozdulatlanul. Egyszerűen; Állapotok; Vakság című versekben regisztrálható szubjektumok puszta szövegtermékek (ellentétben például a Délután; Mindegy is címűekkel, amely opusokban a beszédhelyzet egészen egynemű, világos és koherens), melyek korábbi beszédaktusok, szerkezetek, figurák (meg)ismétlő versbeemelésével megfosztják az idézőt és idézettet összetéveszthetetlen azonosságuktól. Olyan ez a lírai kódolás, mintha az egész aposztrofikus díszletvilág (elsősorban az Idegenben ciklus darabjai: Retúr; Város, nélküled; Idegenben), a rendre jelenlevővé, dialógusszituációba helyezett ’Te’, a saját és idegen test, továbbá a másik testbe burkolt, meg nem született test (Ahogy most mondod) és az erőteljes – gyakran túlzott – belső (ön)reflexió egy gerjesztő távolságot írna bele a felismert megértésbe, további belső részvételre ösztönözve (új szövegek, új aspektusok használata) az ismétlődő mozgásban.

Interpretálható tehát úgy az Aktív kórterem, kötetként – elsősorban az élményi-tematikus versértés horizontjában – mint az önkép és méltóság fenntartásáért vívott küzdelem; a vonzerejét vesztő testhez, a férfi (nemi) szerephez (Rajzás), a kórterem rideg szabályrendszeréhez való viszony kommentárja; de leírható olyan nyelvjáték részeként is a gyűjtemény néhány darabja (az előbbiekben hivatkozott Mozdulatlanul. Egyszerűen; Állapotok; Vakság), melyekben olyan oszcilláció tereként vivődik színre a vers, melyben szöveg és hang, fenomenális érzékelhetőség és test(történés) nem juthat (egyértelműen) nyugvópontra. „Az ő volt, ez meg én vagyok” (várakozásaink szerint) határozott különbségtevő kijelentéssel indít a Mozdulatlanul. Egyszerűen című poéma. Az ’ez’, ’az’ deiktikus elemek világos vonatkoztathatóságára, behelyettesíthetőségére irányuló kérdés azonban a vers folyamán nyitott marad, mint ahogy a megnyilatkozás tárgyává tett kommunikációs viszony szintén. Látszatra a nyelv monologikus közlekedési formát engedélyez a beszélő számára; az én-formájú közlés hermetikus épsége viszont már a második sorban kibillen, a szöveg pragmatikai szintjén a megszólítás (sőt felszólítás) effektusával jelenlétet kap egy E/2 alakzat, ha csupán implicit módon is: „Jó lenne, ha ezt nem felejtenéd.” A harmadik és negyedik sor kijelentésének („még mindig hordozod, ki eldobott, / ahogy vizet tart meg a tófenék.”) címzettje lehet az előző sor te-alakzata, legalább annyira, mintha egyszerűen az E/1 alany (önmeg)szólításáról beszélnénk. Nem tartom szövegidegennek azt az interpretációs alternatívát, miszerint a citált szöveghelyekhez kötött beszédmozgások ’eredője’ egy „szinte széttartó én” (Bánki Éva szerkezete) volna, s ebben az esetben az én-ről mint a beszéd helyén végbemenő dialógusokról, figurákról, kommunikációról vehetnénk tudomást. A másikhoz szóló beszéd (és ez a másik például az emlékezés során az emlékezőtől elkülönböződő emlékezett is lehet) pragmatikai rögzíthetetlensége folytonos feszültség forrása a Tiszta emlék című poémában is: „Ő folyton csak ivott. Még tiszta emlék. / Látom, hogy szenvedsz – és én is veled.” Az önmagát osztottságában észlelő alany határozottan különbséget, elhatárolást tevő igyekezete („Az ő volt, ez meg én vagyok”, „Ő folyton csak ivott. Még tiszta emlék.”) nem sikeres, hiszen az én-ről leválasztott, a leírás által tárgyiasított ’ő’ személyes névmás puszta materiális realitásában (betűként) is felidéző effektus, sőt minden tárgyiasító-közömbösítő szándék ellenére jelenvaló az emlékezetben (a Tiszta emlékben: „Mindent feljegyzek és leírok, látod. / Hozzá hasonlít emlékezeted. // Én felrovom: hogy is lehetsz ilyen, / hisz ismerem, s örökre meghatároz”, „[hiába, hogy feljegyzi, mégsem érti]”). E versben releváns szerepet kap a rögzítés, azaz az írás közvetítőrendszerére vonatkoztatott feltételezettség, nem mint a stabil és pontos megőrzés, hanem mint a biztonságos utánaképezhetőség, behelyettesíthetőség kérdésessége (erre utalhat, az E/1-ből E/3-ra váltó, nézőpont-módosító, zárójelek közé helyezett reflexió is: „[hiába, hogy feljegyzi, mégsem érti]”). A versnyelv összetett (és a kommunikáció anyagszerűségére is) utaló esztétikai terében a rögzítés maga is számos mediális fordítás, tranzakció révén mutatkozik meg az olvasás számára. Az írás önreflexív–öntükröző alakzatára és egyéb mediális közvetítőkre való hagyatkozás – és e ráhagyatkozás elégtelenségének tapasztalata – több Szöllősi-vers sajátja (példaként említve néhány esetet: „Alkoss meg úgy, ahogy a kéz vonul / egy könnyen megrajzolt betűben”, Mozdulatlanul. Egyszerűen; „Egy filmen nézem vissza az egészet, / koszos, szemcsés, ellentmondástól ég”, „Megélek. Megfogalmazok. Felejtek – / mint kézfogás közben hallott nevet”, „Mintha újság közölne minden apró / részletet, érdeklődésem feszült”, (Állapotok); „Ebben a lepergésben újraéledsz”, (Egy hét szimptómái). Ezek a rámutatások kiemelik a külsődlegességet, írásosságot (medializáltságot), amik a szövegekben jellemző visszatekintések (előrevetítések) miatt további távolság beiktatását jelentik a versek mintázatába.

            A Vakság című opus az Aktív kórterem origó-verse, egyben Szöllősi Mátyás eddigi alkotópályájának talán leginkább kiérlelt, (másrészt) leginkább zavarba ejtő terméke. A jól szervezett alkotói szubjektum fikciójából kiinduló interpretációs logika (szemantikai és pragmatikai) ellentmondások sorozatára bukkanhat a szövegben, amennyiben a vers egészét egy ’bontatlan’ én-pozíciójú beszélő megnyilatkozásához rendeli (itt gondolok – a gyakran egymást követő – sorok között létesülő paradox viszonyokra, önkibillentésekre, önismétlésekre, például: „Csütörtökön egy szó se hangzik el”, „Emlékszem, hogy az ágy tövében ültem, / mikor először kimondtad”; „Csak azt sejtem, hogy péntek volt, sötét. / [A vakságban a napok egybefolynak.] / S csak annyit szóltam, hogy » három, azaz… / végtelen éj, mire eljön a holnap.«”). Az eltérő olvasást kínáló szöveghelyek megnehezítik az (egyértelmű) behelyettesítések műveleteit a befogadó számára. Jelen értelmezéskísérletben (kontextus-javaslatban) olyan vázlatos olvasásra teszek kísérletet, mely során – Oláh Szabolcs szavaival élve – „a megnyilatkozás lokalizálásának kérdése”, illetve az észlelés-érzékelés materiális-fizikai és nyelvi alapjaihoz való viszonyulás hogyanja szabadíthat fel új(abb) szövegtanulságokat. A vakság állapota olyan relatív törlési műveletként mutatkozik meg számomra, mely a látás átértékelésével belevet ugyan egyfajta radikális zártságba, de ez a zártság mintegy ’tálcán kínál’ minden eddig látottat, mint (újból) értelmezésre-várót, mely folyamatban van. Látás alatt nem csupán antropológiai folyamatot értek, hanem (kortól és kultúrától is meghatározott) szemlélést és értelmezést. A vakság a látáshoz hasonlóan médiummá válhat, mint másként-figyelés, másként- (más hangsúlyokkal) értés. Az ekként felfogott vakság-állapot Szöllősi Mátyás versében egy folyamat ’eredménye’, egyben felszámolása. A szöveg kiépülő és átalakuló oppozíciók (kint-bent; éjjel-nappal; idő-sötétség; szó-magány) tereként működik. Nem csak az idő válik parttalanná, támasznélkülivé („Egy hétig egy sötét szobába zárva”; „Végre sikerül kizárni a nappalt”; „Csütörtökön egy szó sem hangzik el”; „Az első órák izgalommal telnek”), hanem a tér-érzékelés is: „És egy idő után a kint vagy bent, az mind egy”. Tehát míg kezdetben a kint-bent oppozíció körülményei („egy hétig”) és térszerkezete („egy sötét szobába zárva”) ellenőrizhetőnek vélt, addig a vakság a megkülönböztethetőség határsávját újraírja. Ehhez a megkülönböztető újraíráshoz szükséges az érzékelés szerkezetének átstrukturálása például a konvencionális értelemben vett kint (a szövegben gyakorlatilag ennek alternatívája a nappal, a fény; illetve a napszakok nyomon-követhetősége) áthelyezése. A második strófa negyedik sorában regisztrálható „az ablakok nem nyithatók ki kézzel” mondat. Az ablak motívuma, mint az áttetszőség, átjárhatóság, ugyanakkor a (ki-be)zártság médiuma (sőt a külső és belső világ elválasztottságának térbeli ’modellje’) elveszti kezelhetőségét, a nyithatóság-csukhatóság tulajdonságát. A látás metamorfózisával – előzetes elvárásaink alapján – a tapintás (taktilis tapasztalat) és a hallás (ezen keresztül a szó) funkcióbővülésére számíthatnánk. A kint-bent oppozíció elbizonytalanítását követően a többi percepciós terület (így a tapintás is, melyben elvileg kölcsönösen feltételezi egymást a magunkra és másokra vonatkozó érzetünk) esetlegessé válik: „Kaparászol, de csak engem találsz. / Semmi biztos, semmi megfogható”, „Páros magányunk nem oldja a szó”, „Csütörtökön egy szó se hangzik el. / (Nem is emlékszem, mozdultál-e aznap)”.

Többek között a fenti kizökkentő szöveghelyek irányíthatják az olvasás figyelmét az idézetjellegű szöveghelyekhez, melyek részben az utalások meghatározatlanságával szólítanak meg. A Vakság szubjektuma eltérő értelemimpulzusok, nyelvi mozgások, emlékezetritmusok találkozási és cserélődési terepe (ez a tapasztalat részben jelölt, ellenőrzött, záró- és idézetjelek közé helyezett, másrészt nem tervezhető, mert utólagosan megmutatkozó funkcióteremtő jelentékenység). A vers pragmatikai és szintaktikai szintjén végbemenő zavarba ejtő átrendeződések – az ’én’ és a ’te’ váltakozó kimondásai – egy többes szám első személyű beszéd létrejöttére irányulnak. A többes szám első személyű beszéd nyomai – az utolsó strófa első sorának első szavát („vakságunk”) leszámítva – kizárólag a vers első felében épülnek ki (éppen az észlelés-érzékelés korábbi horizontját átíró „És egy idő után a kint vagy bent, az mind egy” sort megelőző szakaszokban). A verszárlatban a ’másik’-ra visszairányuló tekintet látványa inszcenírozódik, beírva a vers szövetébe ismételten a látvány–fény (kint–bent, sötét szoba–előszoba) oppozíciót: „Hétfő reggel aztán egyszerre láttam, / ahogy botorkálsz a fénnyel teli, / hófehérre mázolt előszobában”.

            Szöllősi Mátyást szemmel láthatólan érdekli az aktív kórterem komor-akkut szabályrendszere – poétikai energiája és figyelme azonban e szabályrendszerből kimozduló többlet (amely többlet feltételei és kimenetele sohasem hermetikusan rögzített) értelmezésére és regisztrálására irányul. Lapis József összetetten artikulált értekezésében (Enyhe mámor. A legújabb líra kihívásai az ezredforduló után) az Aktív kórterem versei kapcsán – találóan – „a kórházi közegbe vetett ember-korpusz lélek-anyagának” képzetét említi; amihez én a Csarnok című opus egy (akár Camus Meursault-ja által is mondhatott) részletet illeszteném: „A hőség itt feloldoz”.

 
 
 
 
 

Szöllősi Mátyás: Aktív kórterem, Parnasszus Kiadó, Új vizeken, Bp., 2010.