Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Bábeli könyvtár, talált tárgyak osztálya (Szilágyi Domokosról)

2009.10.24

Bábeli könyvtár, talált tárgyak osztálya.

 

Magány és árnyék. (Egy Szilágyi Domokos nevű ember a Szekuritáté hálójában). Láthatatlan Kollégium – Tranzit Alapítvány, Kolozsvár. 2008. szerk. Selyem Zsuzsa

 
 

„Ezúttal súlyos ügyről van szó. Meg kell döglenem. Csak úgy.”

(Szilágyi Domokos)
 
I.
 

2006. szeptemberében Stefano Bottoni történész, Nagy Mária, a költő élettársa és Szilágyi Kálmán, a költő testvére közös nyilatkozatot adott közre Szilágyi Domokosnak a Securitateval fenntartott kapcsolatáról. 2006. szeptembere után nyilvánvalóvá vált, hogy nem csak a költő (szöveg)labirintikus, kísérletező versvilága mellőzi az egyetlen értelem, és az egyenes vonalú értelemadás lehetőségét, hanem az élete is, azaz a költő élete sem rendelhető hozzá (reflektálatlanul) egy korábban kanonizált heroikus (a totalitárius diktatúrával szembe menő) imázshoz. Szilágyi Domokos három évvel ezelőtt a közbeszéd témájává váló láthatatlan életművéről, apokrif iratairól, ügynökjelentéseiről való higgadt beszéd hozzá járulhatna egy korszak-meghatározó, és mindezidáig feldolgozatlan, elfojtásokkal teljes tapasztalathalmaz értelmezéséhez. Persze a kutatás kiterjesztése újabb ügynököket, újabb korabeli viszonyokat, „leszármazásokat” leplezhet/ne le, miközben az ügynökök (és az áldozatok) egy része még él. Feltételezhető (egy nem is túl szűk csoport), melynek érdeke éppen a kollektív felejtés volna. Adott egy különösen összetett és manipulálható kontextus-háló (a múlt), amelynek feltárása szükségszerűen esetleges és félreolvasásokkal terhes, viszont mégis a jelen önértésének és önfeldolgozásának egyik záloga.

A diktatúrák utóélet-kutatása és a közelmúlt-interpretációk szerves komponense a szekusdosszié. A szekusdosszié, mely felfelé informál, lefelé megfélemlít, és egyúttal morálisan stigmatizál; az egyént (megfigyeltet és megfigyelőt) sajátos hermeneutikai szituációba helyezi / helyezheti a titokratikus hatalmi kurzusok megszűnése, és a szövegekhez való hozzáférés lehetőségének megteremtése következtében. Elég csak a közelmúlt szekus-diskurzusának két kiváló művére, a Cs. Gyímesi Éváéra utalnunk, továbbá a még készülő Gálfalvi György-opusra. Mind hármójuk hermeneutikai pozíciója azért (is) érdekes és jelentőségteljes, mert mintegy retrospektív nézőpontból, a róluk készült jelentések kontextusában olvashatják újra (vagy inkább el) saját (?) múltjukat, a jelentésekből összeálló én-konstrukciójukat, a jelenből reflektálva, kommentálva azt. Szilágyi Domokos pozíciója a fenti szerzőkétől alapvetően különbözik, esetében nem adatott meg a diktatúra bukásának megélése, saját jelentéseinek és az őt fókuszpontba gyűjtő értekezéseknek reflektáló újraolvasása, a megszólalás lehetősége. Épp ebből a pozícióból bír nagy felelőséggel az ügynök-diskurzus minden jelenkori szinkronizációja. Véleményem szerint az erkölcs és a morál szótárai – a (rész)igazságok pluralitásának ismeretében – nem potensek hermetikusan lefedni a múlt ezen mozzanatait és ítéletet alkotni. Az ítéletalkotás labilis gesztusa helyett a diszkrét, disztingvált beszéd segíthet az események és szövegek mérlegelésében, olyan módon például, mint ahogy azt a Magány és árnyék (Egy Szilágyi Domokos nevű ember a Szekuritáté hálójában) című tanulmánykötet teszi.

A kötet anyaga a Tranzit Alapítvány által 2007. tavaszán kezdeményezett Emberi Piramis-rendezvénysorozat Szilágyi Domokos szimpozionjának szerkesztett és bővített változata. is regisztrálható a kötetben, melyek a szimpozionon ugyan nem hangzottak el, de a kötet által felvetetett és diszkréten provokált téma komplexitása, irodalom-társadalom-politika közelmúlt-interpretációban megvalósuló enigmatikus összetettsége bizonyos alapkérdések és belátások tisztázásának hiányában még nehezebben közelíthető meg (például a titokratikus pártállami diktatúra és a titkosszolgálatok struktúrájának, a beszervezések sematikájának ismerete nélkül); a bevezetődést szolgálja a három írás. Bizonyos értelemben ilyen bevezető tanulmánynak tekintem Antal Balázs szövegét is, melyben például felveti az ideológiai és politikai sztereotípiáktól terhelt, még mindig az anakronisztikus transzszilvanizmus szinonimájaként forgalmazott ún. „erdélyi irodalom” iránti magyarországi kánonformáló iskolák kapcsán jellemző mérsékelt érdeklődés problémáját. T. Szabó Levente izgalmas szövegének a hallgatás antropológiai szerepét, szereprepertoárját (a hallgatás mint színlelés, mint beszéd és szerepjátszás, társadalmi kurzus; a hallgatás mint a rezisztencia, illetve mint a cinkos asszisztálás egyik formája) tárgyaló része inspiratív szempont lehet majdani (a költő szövegeinek elliptikus alakzatait, a csend retorikáit vizsgáló) kutatások számára is. Demény Péter, szövegcentrikus olvasást preferáló írásában a magány egy sajátos kettősségét vizsgálja Szilágyi Domokos költészete kapcsán, külön kitérve, elemzésének központjába állítva (mintegy a második, a közösség terapeutikus illúziójával leszámoló, a „kiábrándulás” magányát bejelentő) Kolumbusz imája című Whitman-átiratot. Selyem Zsuzsa kiváló meglátása szerint a költő Följelentés című szövege az önkényuralom egyik alapvető műfaját írja át verssé, játékba küldve, deformálva az architextuális műfaji kódot: a vers a cím és a tartalom paradoxonára épül, a bűn maga a létezés, a följelentés védőbeszéddé válik. Balázs Imre József a Szilágyi Domokos életművéből kiolvasható ún. nonkonformista (értelmiségi) szerepkatalógust elemezve határozza meg pozícióját: „Milyen értelmiségi figurák, és milyen szerepekben bukkannak fel Szilágyi Domokos életművében? A problémafelvetés elsősorban azért fontos számomra, mert annak a Szilágyi Domokos-képnek a kialakulása érdekel, amelyik az előkerült dokumentumok alapján feltételezhető ügynök-üggyel megbomlik.”

 
II.

Szávai János szerint „a korszak titokzatos szövegfajtája a jelentés, melynek bármely más szövegfajtához hasonlóan adott a szerzője, olvasója, tárgya.” Sem Szávai, sem Kenedi János nem tartja irreleváns értelmezési stratégiának a jelentések regényként való olvashatósági alternatíváját, míg Gálfalvi György Markó könyve kapcsán a nouveau roman, a (nem csupán egyszemélyes, hanem kollektív) emlékirat, modern rádiójáték, krónika, tényregény, szociográfia, (az értelmiségi lét lehetőségeit mérlegelő) értekezés műfaji kódjait mobilizálja. A következőkben a mindent átfogó, tagolatlan textualitás jegyében egy sajátos (dekonstruktív karakterű) olvasási javaslatot, licenciát ajánlanék.

Az emberi élet, mint soktényezős jelrepertoár a halált – mint elodázható, de meg nem oldható problémát – követően nyelvvé, nyelvi közvetítettségében szöveggé, grammatikai térré, névvé válik, az általa megalkotott (publikált vagy potenciálisan nyilvánosság számára szánt) textusok címe felett; esetleg látványosabban térbeliesül egy szobortalapzaton, utcanév-táblán vagy egy tanulmányban. Kétség kívül a folyamatos jelszóródásban önmaga is jelként funkcionál, s mint ilyen, szükségszerűen jelöl / kódol valamit; ha mást nem, a hiányt, vagy újabb jeleket, jelcsomópontokat. Mindez akkor válik újszerűen komplexé, ha a név feltűnik egy nem-nyilvános szervnek (Securitate) szánt szöveghalmazon, ami által a „Szilágyi Domokos” név nem csupán egy ismert vers-próza-esszé-műfordítás textuális lerakat jelölője, esetleg referencia egy könyvtári cédulakatalógusban, hanem egyszersmind egy (?) szekusdossziében való ismét szövegként történő „testet öltés”. Másrészt (a róla szóló jelentések létét feltételezve) a „Szilágyi Domokos” név egy sajátos, nem poétikai-retorikai kvalitásai révén jelentős szöveg-együttesből kibontakozó „történet” főszereplőjévé válhat, amely történet a különféle narrátorok (besúgó, besúgót ellenőrző besúgó, nyomozó, tartótiszt) szemszögéből, s céljaiknak, egy felsőbb elvárás preferenciáinak megfelelően igazítják a névhez kötött élet, beszédtettek, megnyilvánulások sorát. A jelentő a rendelkezésre álló megfigyelési jegyzetek közül az elvárt szándéknak adekvát módon szelektál, alkot újra kiemeléssel egy életet, a felsőbb instancia (nyomozó) számára, aki a felgyűlt információ-hálóból, negatív kakofóniából alkalmazza (ismét csupán a saját élet eseményeitől megfosztott) „nevet” egy sematikus típusra, inkriminált végkövetkeztetésre – pl.: nacionalista és/vagy dekadens és/vagy megbízhatatlan, azaz megfigyelése kötelező – redukálva.

Tehát a „Szilágyi Domokos” név alá halmozódik fel egy látható, ismert, kanonikus, illetve egy felszínre került apokrif szövegállomány, ami – sejthetően – folyamatosan egészülhet ki az újabb megismert dossziék anyagával. Azért indokolt a körültekintő feltételes mód használata, mert jelen pillanatban még csupán néhány Szilágyi Domokos által írtnak tartott (azaz nem róla szóló) szöveg került nyilvánosságra, s ezek sem „Szilágyi Domokos” névvel szignálva, mivel a fenti név a „Balogh Ferenc” szintagmával helyettesítődik a jelentésíró praxisban, a titkosszolgálat bevett szokása szerint

A CNSAS a radikális olvashatatlanság, avagy a labirintikus olvasás allegóriájaként tűnik fel számomra, legalábbis annyiban, hogy a megértési szándék mindig a megérthetetlenre, a megértés befejezhetetlenségére bukkan, azaz nincs egyetlen interpretációs horizont vagy narratíva, amely felől a „történet” összes információja egyetlen egységbe foglalható. A dossziék kollázsszerűen, több besúgó jelentéséből összeállítva szerepelnek (az egy ügynöktől származó jelentések különböző megfigyeltek dossziéiban való fellelhetősége jellemző az ügynök megbízatásai szerint), mindez az eklektikus szövegbázis szükségszerűen töredezett „portrét” eredményez. Egy dosszié (mint ahogyan egy jelentés is) tehát több narrátor által kondícionált, a sokszori felépítettség tapasztalata regisztrálható. Ebben az értelemben tekinthető-e egy jelentés egy dosszié kicsinyítő tükrének, illetve egy jelentés vagy egy dosszié az egész, labirintusként interpretált titkosszolgálati archívum miniatűr reprezentációjának? Érdekes kérdés lehet annak vizsgálata, hogy milyen (allegorikus) olvasati stratégiákat alkalmazva forgalmaz a megfigyelő retorikájában a megfigyeltről a felsőbb szervek felé információkat, azaz a megbízók elváráshorizontjának, igényeinek megfelelően-e (suasio; vituperatio), vagy pedig, mintegy a megfigyelt védelmében partikuláris tartalmakat, implantátumokat mozgósítva (desuasio; laudatio). Hiszen a jelentés virtuális dialógusként interpretálható, a hálózati személy médiummá, üzenetvivővé konvertálódhat, mediálva a megfigyelt és saját maga mondandóját azokhoz az alteritásokhoz, akikkel dialogizálni kíván.

Nem felejtkezhetünk el a szerepek közötti kontinuitás, átjárhatóság lehetőségéről, arról, hogy egy megfigyelő egyszerre funkcionálhat megfigyeltként (áldozatként), így tevékenységének, nyelvi teljesítményének, retorikájának hitelessége, őszintesége vagy éppen bagatellizáló attitűdje folyamatosan ellenőrizhető, korrigálható, persze a mindig jelenlévő különbség, a megfigyelő megfigyeltetésével kialakuló intertextuális gubancok, hurkok problémájával.

A jelentések a nyomozóhoz jutnak. A nyomozó mögött további olvasók feltételezhetők (felsőbb szervek, irattáros). Cristina Vatulescu szerint az irattárosok (olvasatomban az archívum könyvtárrá, az irattáros könyvtárossá válik tehát) a kéziratokról másolatokat készítettek; ezek a gyakran nem tendenciózus másolatok felülkerekedtek az eredetin, a másolat vált a szöveg végső változatává. Később a titkos iratokhoz való hozzáférés jogi kereteinek megteremtése (és a titoktalanítás) után a jelenkori kutató, analizáló és akár a diktatúrát túlélő megfigyelt, vagy ügynök is szembesülhet a textusokkal, felülírva az irattárosnak, mint a dosszié utolsó olvasójának pozícióját és a titkosrendőrség végleges(nek gondolt) interpretációját. A szövegek ugyanakkor felvetik a hitelesség, az autentikusság kérdését az iratokban lokalizálható törlési, rongálási effektusok (személyek, helyek neveinek átsatírozása) kapcsán, illetve azt a gyanút, hogy az adattárban regisztrálható iratokba egy felsőbb alteritással bíró instancia szabadon beavatkozhatott, módosítva, más kontextuális összefüggésrendszerbe helyezve (az egyáltalán kikövetkeztethető) viszonyokat és szituációkat. És még nem is beszéltünk az illegálisan megsemmisített dossziék kérdéséről. 

A textuális lerakat nyomjátékká válik. Ez a nyomjáték viszont nem azonos a klasszikus (kauzális nyomok láncolatát konstruáló és ellenőrizhető) detektívtörténet narratívájával, azzal a naiv-idealisztikus feltételezéssel, hogy az igazság a szüzsé végén a maga teljességében feltárul. A befogadó (kutató) allegorikus, retorizáló stratégiái szükségszerűen redukálják a Bábeli Könyvtár (Securitate Irattár) szövegeit létrehozó, működtető és fenntartó rendszer (pszeudo)kontextusait.

Talán erre utal Láng Zsolt nagyszerű szövegének (Laios) egyik utolsó következtetése, amely szerint Marék lemond az abszolút igazság iránti utópikus vágyról, a lehetetlen megértéséről, de mindezt a megértésre irányuló hermeneutikai kísérlet (a beszéljünk róla; a cinkos elhallgatást elutasító attitűd) birtokában. A totalitárius hatalom-szerkezet és az azzal konspiráló ügynök megértése problematikusnak bizonyul (nem csupán a jelenkori interpretátor, hanem a kidolgozói számára is), ugyanakkor a róla való higgadt és sok nézőpontú (nem a magát omnipotens ítéletalkotóként aposztrofáló) diskurzus hozzájárulhat annak mérlegeléséhez, hogy mi történt.

            Szilágyi Domokos korszakos és heurisztikus poétikai életművére való újrakérdezés Kántor Lajos által (1996-ban) javasolt irodalomtudományi gesztusa kiegészülhet apokrif iratainak (ennek a korabeli társadalom egészét meghatározó szövegfajtának) a rákérdező értelmezésével (ami az egyéni, nemzedéki, társadalmi önfeldolgozás szempontjából sem érdektelen). Ehhez járul hozzá tiszteletreméltó igényességgel a Magány és árnyék című tanulmánykötet. A költő az életből, mint tovább nem halasztható, megoldhatatlan nyelvi problémából a halálba, mint megoldatlan nyelvi problémába menekült, két nevet hagyva maga mögött szövegei jelölőiként: „Szilágyi Domokosét” és „Balogh Ferencét”.      

 


http://itthon.transindex.ro/?cikk=4722

A kolozsvári Helikon folyóirat portáljára felkerült dossziék elérhetési helye: http://helikon.ro/index.php?szilagyi_domokos_dosszie

Cs. Gyimesi Éva: Szem a láncban. Bevezetés a szekusdossziék hermeneutikájába. Komp-Press Kiadó - Korunk. Kolozsvár. 2009.

Markó Béla: Egy irredenta hétköznapjai. Pallas-Akadémia Könyvkiadó. Csíkszereda. 2009.

Az elmondani és emlékezni aktusát motiváló szándékról így ír Gálfalvi a Látó 2008. márciusi számában Adjátok vissza az őrtornyomat. Vagy talán mégse… címmel: „emlékezni szeretnék azokra, akikkel együtt éltem az őrtorony árnyékában, mert úgy látom, hogy elfeledték őket, és nekem kell rájuk emlékeznem. Emlékeztetni szeretnék azokra, akik életük szorításában ellehetetlenültek, elpusztultak, többnyire elpusztították magukat. Emlékezni szeretnék barátaimra, bajtársaimra, pajtásaimra, egykori vidám asztaltársaságaimra, akik testületileg odaátról nyújtják felém koccintásra poharukat, s ezúton is üzenem nekik: nemsokára jövök, fiúk. De addig nem mehetek, amíg belső utasításra tollba nem mondom magamnak legnagyobb titkomat, túlélő társaim legnagyobb titkát: mit fizettem, mit fizettünk, mivel fizettünk azért, hogy másokkal ellentétben megúsztuk az életünket. Azt az egyetlen életet, amelyet inkább átélni kellett volna, nem pedig túlélni és megúszni.”

 

Magány és árnyék. (Egy Szilágyi Domokos nevű ember a Szekuritáté hálójában). Láthatatlan Kollégium – Tranzit Alapítvány, Kolozsvár. 2008. szerk. Selyem Zsuzsa

A szimpozion 2007. június 9-én a kolozsvári Tranzit Házban, a Tranzit Alapítvány és a Babes-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának műhelyeként működő Láthatatlan Kollégium szervezésében valósult meg.

Cristiana Vatulescu: Lebilincselt életrajzok – a titkosszolgálati dosszié a Szovjetunióban és Romániában; Könczei Csilla: Civil a pályán. Vélemény a pártállami diktatúra titoktalanításáról; Selyem Zsuzsa: Irodalom és politika.

Antal Balázs: A politikai olvasás kudarca. In: Magány és árnyék.

T. Szabó Levente: A hallgatás alakzatai: öt kérdés. In. Magány és árnyék

Demény Péter: Miért Kolumbusz? Magány és színvonal összefüggései Szilágyi Domokos költészetében. In: Magány és árnyék.

Selyem Zsuzsa: Irodalom és politika. In: Magány és árnyék.

Balázs Imre József: Értelmiségi szerepkatalógus Szilágyi Domokos műveiben. In: Magány és árnyék.

Szávai János: A besúgói jelentés hermeneutikája. Kalligram, 2009/10. 80-82.

Szávai korszak alatt a Kádár-diktatúrát érti, szövege ugyanis Rainer M. János Jelentések hálójában – Antall József és az állambiztonság emberei 1957–1989 című könyvét elemzi.

Kenedi János: Szem a láncban. Élet és Irodalom. 2009. szept. 25. http://www.es.hu/index.php?view=doc;24072

Gálfalvi György: Kacagásaink (Markó Béla Egy irredenta hétköznapjai c. könyvéről). Látó. 2009/9.

A költőről szóló feltételezhetően több száz oldalnyi jelentés közül ezidáig néhány lap került elő.

a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács

Szilágyi Domokos jelentései között például mini kötetismertetők és műelemzések is találhatók.

További elbonyolító-effektus, hogy pszeudonímiák helyettesítették a neveket, fiktív címek a besúgó valódi lakcímét.

Láng Zsolt: Laios. In: Magány és árnyék.