Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ez minden (Szilágyi Júliáról)

2012.03.06

Szilágyi Júlia hetvenöt éves

„Pilsenből, ahol álltunk egy kicsit, csak annyira emlékszem, […] hogy leszálltam és lefényképeztem egy öntöttvas tartópillér oszlopfőjét, mert a felismerés reflexét váltotta ki belőlem” – „mondja Austerlitz”, mondja Sebald és mondhatja Szilágyi Júlia, többek között a Mit olvas, Hamlet herceg? és a Versenymű égő zongorára kötetek szerzője. Austerlitz (és Sebald) sajátja a kritikus, mégis nyitott, felülíró és újragondoló keresés, a kérdezés többirányú kísérlete. Egzisztencialista tétekkel játszik. Talán nem véletlen a párhuzam. Egy kirakat dizájnüvegén tükröződik Austerlitz napszemüvegének lencséje, a lencsén arcának pasztell vonásai – mindez egy fényképen, egy monitoron, Sebald asztalán. Persze Sebald már Sartre és Camus szemüvegén keresztül (is) figyel. Lát, nemcsak néz. Szilágyi Júlia ragyogó kötetében (Lehet-e esszét tanítani?) esszékről szóló esszéket közöl. Kiváló, például Montaigne-, Borges-, Thomas Mann- és Sartre-elemzéseiben a kísérletként, önmagunkhoz intézett kérdések soraként értett és próbára tett esszé tradícióját ismerteti, saját szövegírói praxisában is színre víve, átsajátítva azt. Szilágyi Júlia több évtizedes kritikusi és tanulmányírói munkásságát a gondolkodás, reflektálás, a szöveghez vezető út öröme és termékeny kételye hatja át. Esszéit a hermeneuta önértési vágya vezérli, nem feledve a Montaigne-i „que sais-je?” (tudhatom-e, mit tudom én, honnan tudnám?) figyelmeztetését. Mindaz, ami elgondolható és leírható: ismerkedés a lét változó arcaival, az olvasásban. Az olvasás során, izgul a szöveg és felszabadul az adrenalin, megüt, mielőtt megszelídül; viszonylagossá teszi a közel és távol fogalompárját (és általában a dichotómiákat). Labirintikus formákat hoz létre a gondolkodás és észlelés a gondolkodás és észlelés átfordítására. Szilágyi Júlia esszéiben töpreng, meditál, dialogikus szigeteket kínál a befogadónak, köztük mára már ismert és hivatkozott tanítványok hosszú sorának. Olyan otthonosság ez, mint egy több száz éves szoba és a benne villogó notebook meghitt ökonómiája, olyan feszültség, mint egy padlásfeljáróé, ahonnan valaki szokatlanul int. Szilágyi Thomas Mannt citálja egy helyen: „Időtartam, megmaradás, továbbélés – ez minden.”
Az „erdélyi irodalom köztiszteletben álló nagyasszonya” (Radnóti Sándor) hetvenöt éves.