Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Párhuzamos életrajzok - egy metapillanat kulisszái (Lászlóffy Csabáról)

2008.12.13

Párhuzamos életrajzok – egy metapillanat kulisszái

 

 

 

                                              

 

„Kilépni önmagadból, ahányszor csak lehet… Lássuk csak az egymást metsző síkokat… Van, amikor nem olyan egyértelmű az átváltozás, a reinkarnáció. Hol kezdődik a fikció, és hol a valóság és a képzelet határa?!...”

 

(Lászlóffy Csaba)

 

 

 

                            „minden találkozás a művészet beszédével egy lezáratlan történéssel való találkozás, s maga is része e történésnek”

 

(Gadamer)

 

 

 

         Aki bekerül egy szöveg világába, egy másik idő (avagy idők) átélésére kap lehetőséget, mivel a szövegek (sűrített, összetömörített vagy feloldott módon) időt konstruálnak maguk körül. A mondatszerkezetek, szintagmák radikálisan differenciált tapasztalatát adják az időnek, a nyelvi időét, aminek kevés köze van a személybe írt történeti időhöz. Ehhez kapcsolódik az írással és olvasással töltött és közben megélt temporális tapasztalat. Ahol nincs idő, ott hiányzik az időtartam; a pillanat és az örökkévalóság között ezért nincs szignifikáns különbség, a pontszerű és időbeli eseményként élő történés rögzíthetősége feloldódik, folyamattá válik, elveszti elbeszélhetőségének az időhöz fűződő összekapcsoltságát. Az idő, mint közeg, kulissza és tér. Az idő mint ismétlés, az ismétlések lehetséges variációs potenciáljával, a repetíció soha véget nem érő kényszerével és ténylegességével, a szemléleti optika centrális pozíciójában érvényesítve, hogy minden igazságérték szubjektumhoz és időhöz indexált. Koselleck szerint az idő láthatatlan, megragadása csak transzformációs eljárások révén lehetséges, például verbális, metaforikus átviteli mechanizmusok közreműködésének eredményeként. Az idő mint krízis, paradoxon, az idő mint illúzió.

 

            Az emlékezet és felejtés kultúraalakító kölcsönhatásának revelációját, az emlékezés és felejtés kulturális mintáinak potenciális bázisát adják Lászlóffy Csaba Bestseller, avagy a bestia nem alszik című prózakötetének textusai. Többek között a magyar és világirodalom szövegeit, karaktereit, motívumait, hangulatait evokáló, átalakítva megőrző mnemotechnikai eljárások, szubjektív kulturális hagyományinterpretációk versenyképes narratív mintákat produkálnak. A műfajiság határainak megszüntetésére koncentráló szövegalkotási stratégia (novella, vers, napló, kollázs, esszé, filmforgatókönyv, levelek, szemelvények, citátumok, dialógus, belső monológ, kommentár plasztikus összjátéka) egyik kezdőpontjaként interpretálható az 1979-es történelmi Apokrif című kötet, melyben már akkor is a közvetítettség, a konfigurativitás, ismétlések, variativitás, egymásra montírozódás, elliptikus technikák szempontjai jelölődnek ki. A Hosszú galopp Liliputban kötet ókori, középkori és újkori fondorlatainak markáns hangulati háttérerotikával és áttételekkel megkomponált mondatszerkesztésében a kultúraköziség, az eltérő kulturális (és civilizációs) közegek és tapasztalati formák (váratlan) találkozása, ütköztetése alakítja az értelmezés horizontját, a szövegek kulturális poétikáját, a narratíva argumentatív, erős kizökkentő erejével, a swifti irónia és paródia különböző modulációival. Lászlóffy Csaba impozánsan alkalmazza a stilizálás, retorizálás prózapoétikus regisztereit, tudva azt, hogy a kulturális emlékezet megújító potenciálja képes életben tartani a szövegeket, hiszen a szövegekhez is kapcsolódó kultusz létmódjának, önmozgásának lényegi szegmense a provokáció, hagyománytörés és hagyománystabilizálás. Ez a törekvés az ominózus Apokrif (megjelenési ideje egybeesik Esterházy Péter Termelési-regényével) keletkezésétől a Bestseller avagy a bestia nem alszik című gyűjtemény kiadásáig permanensen formálja Lászlóffy prózáját (a Bestseller… darabjai egy folyamat organikus komponenseiként is értelmezhetők), aki tehát szakít a konvencionális nemzedéki közérzetrögzítés, létdokumentáció és kisebbségetikai létértelmezés sematikájával, a lét meghatározó dilemmáinak átélésére provokál.

 

            Ebben a szövegalakító stratégiában az Erinnerung (személyes, átélt bensővé vált eleven emlékezet) és a Gedächtnis (az emlékezet külső track-je, a múltat megjelenítő közeg) archiválási rendszerek között átlagon felüli kapcsolat regisztrálható. Az Erinnenrung és a Gedächtnis kategóriái közt folyamatos oda-vissza áttevődés megy végbe: a Gedächtnis kulisszáinak, karaktereinek Erinnerungba történő (belső érdekeltség által realizálódó) intenzív beemelése következtében az eltérő krízisek, tér-idő struktúrák, események érzéki tapasztalattá, átélhetővé válnak; a külső emlék behatol a belsőbe, befolyásolja és meghatározza azt. A múltat (mely azáltal keletkezik, hogy az ember viszonyt létesít vele, jellege pedig az aktuális jelen igényeitől, preferenciáitól, antropológiai opcióitól, értelmi szükségleteitől és vonatkozási kereteitől függ, a múlt tehát kulturálisan adott) az emlékezés rekonstruálja. Az emlékezet, ars memoriae (mely szintén társadalmilag determinált) hatástörténeti relevanciája kétirányú: vissza- és előrefelé hat, emellett pedig a térbeliesítésre hajlik, a tér elemei szemiotizálódnak benne. Lászlóffy Csaba nem (csak) az ars memoriae által jellemzően kanonizált szituációkat és tereket tematizálja és foglalja fikcióba, hanem évszázadokat „személyesen” átélve, szubjektív (gyakran profán) emlékezet-apokrifeket hoz létre, gesztusokba, mozdulatsorokba, a szövegek közti térbe koncentrálva azokat. A kötet nem patetikus hommage-sorozat, sokkal inkább provokáció, reflektálás, személyes történelem, a szubjektumot átjáró, önjáró idő egy lehetséges időben. „A múlt szelekció tárgya” állítja a strukturalista-formalista irodalomtudományi diszciplínától motivációt nyerő Hyden White, aki szerint a történetírás poétikai konstrukció. A szöveg preformál, előzetesen alakít, a történetíró olyan narratívát működtet, mely számos ponton analógiába hozható például a nagy epikus narratívával, a történelmi regénnyel (mindkettő fikcióba foglalja, kiegészíti, cselekményesíti – emploment –, hangnemet, intonációt társít a történelemhez). Lászlóffy Csaba szubjektív, fiktív apokrif-emlékezéseinek, a történelem rögzítetlen történeteinek megírásához (is) a nagy epikai narratíva, a történelmi regény, mint forma inadekvát. Itt összefüggés létesíthető a posztmodern reprezentációs, a Lyotard-féle metanarratívák krízisei és a magyar prózafordulat tanulságai között. Lászlóffy nem totalizál, szisztematikusan töredékes, fragmentumszerű szövegek összetett mnemotechnikai, szemantikai hálóját hozza létre (már indulásától fogva prózájában).

 

A kötetbe szervezett, két fejezetre osztott harminc textus elhelyezése nem a darabok keletkezési idejét vagy a szövegekben idézett történelmi korok kronologikus rendjét favorizálja (emlékezéstechnika és cenzúra sajátos egybejátszásaként). Ennek a szerkesztési koncepciónak a jegyében kerül egymás mellé Cervantes, Zách Klára és Márai Sándor – mintha egy végtelen filmszalag különféle kulisszái aktivizálódnának folyamatosan, egy esetleges privilegizált kezdő- vagy végpont időbeli kiiktatásával. Mintha egy folyamat részesei lennénk, amelyben nem a lineáris, irreverzibilis, teleologikus, hanem sokkal inkább egy rekurzív, reverzibilis, ciklikus időmodell érvényesülne a visszacsatolások effektusaival. A múlt és jövő visszatér, ha nem is identikusan, s a jelen nem egyszerűen jelen, hanem olyan jelen, ami már elmúlt, illetve olyan, ami még érkezőben van, nem esik egybe önmagával, „önmagán belül különbözik önmagától”. Önmaga és mások dialektikája, hiszen „az önmaga annyiban önmaga, amennyiben más is”, „a történelem mint emlék, az individuum mint élmény” artikulálódik. Szilágyi Júlia szerint a felidézés szertartását Lászlóffy Csaba alapvetően kétféleképpen hajtja végre: hol ironikusan, hol pedig empátiával: „ami már megtörtént, mintha éppen most történne, vagyis bármikor…aminek előzménye és folytatása van a tények és a fantázia világában egyaránt”. „A különböző valóságsíkok, illetve gondolati, érzelmi, és magatartás-síkok egyidejű felidézése a tudatban villódzást indít el, lebegést a különböző pólusok között.” Ezzel együtt jár a múlt redukálhatatlan többértelműsége, az omnipotens igazság illúziójával való leszámolás. Nietzschétől ihletve Foucault, s általuk Lászlóffy bizalmatlanságot tanúsít az igazság fogalma iránt, mely igazság-fogalom sokkal inkább a hatalmi diskurzusok része, mintsem az ismeretek megbízhatóságának és stabilitásának objektív lehetősége. Így kerülnek a lokális, diszkontinuus, diszkvalifikált, nem legitim tudások és igazság-lehetőségek a szöveg alatti áramlásba. Az alkotásban regisztrálható új igazság/ok pedig új hiány/okat szülnek. A kauzális és dogmatikus olvasási modell konvencionális elvárásaival (cél- és egészelvűséget preferáló szándékaival) szemben a kötet a meglévő hagyományok és praxisok átértelmezését sugallja (ami több esetben leleplezésként realizálódik). A szerző a szövegeket – a kötet műfajjelölő paratextusa értelmében – egy lehetséges műfajtipológiai konstrukcióban novelláknak, elképzeléseknek minősíti. A műfajiságot néhány textus esetében szignifikánsan kiemeli (drámatanulmány, beszély a viktoriánus korból, bestseller, abszurd játék, rémmese, történelmi, bibliai parafrázis), hogy az előzetes várakozásokat destruálva játékba küldje a deformált architextuális kódot. Eképpen interpretálható a címadó darab címe (bestseller) és komoly ontológiai dilemmákat tematizáló eszmei megkomponáltsága között létesülő ellentmondás és feszültség. Lászlóffy figurái – akceptálva Ébert Tibor markáns megállapítását – „a valós történelmi kelléktárából lépnek elénk, olykor panoptikumi hősök, álhősök, vezérek, királyok…Jól ismeri őket. Szánalmasak, álszentek, szemforgatók, vedleni képesek…így válnak esztétikai igazsággá”. Lászlóffy metempszichózis-sorozatában (groteszk előjelű Krúdy-hangulat palimpszesztus, költői klisékből összeillesztett, romantikus konstrukciók által rögzített heroikus költő-fikcióval szakító Esti Kornél szituációs analógia, ironikus előjelekkel operáló Oscar Wilde nyelvi- és stílusimitáció, a vasúti pályaudvar, mint Dsidával kezdődő irodalmi mnemotoposz továbbírása Hemingway és Örkény motívum akkreditálásával, archaizáló szövegfikciók és szerepjátékok, vagy például a bibliai Támár, Egon Schiele, Thomas Mann, Tintoretto, Vajda János, Cervantes, bizarrá és morbiddá alakuló perverz Zách Klára történelmi parafrázis, Renan, Romain Rolland, II. Szilveszter pápa, Bonaparte Napóleon, Bolyai János, Siegmund Freud, Eugénie császárné, Klaus Mann, Chamberlain) nem idealizálja és heroizálja a históriai karaktereket, éppen ezért potensek átlépni a mindig aktuális jelenbe, mert szenvedésük, mentális kataklizmáik, esendőségük minden különbözőségük ellenére rokonainkká teszik őket. „Lászlóffy Csaba a rég- és félmúltbeli történelmi, erkölcsi magatartásvizsgálat lélektaniságát, nyugtalan mélységekbe világító átképzeléses pszichologikumát fejleszti tovább”, az emlékezetből fakadó szaggatott időkezeléses technikával megalkotott (épp ezért idősík-keverő, reinkarnációs), lélektani kontrasztokat színes pointillista megfigyelésekkel dúsító történetek kiküszöbölik annak az alternatíváját, hogy egyfajta parabolisztikus, didaktikusan előíró jellegű epika mintái legyenek. Ezen komponensek sikeres együttállásának és interferenciájának is köszönhető az, hogy a kötet diszkurzív nyelvi folyamként verbalizálódik, s ezáltal az értelem minden új befogadási aktus, megértési kontextus alkalmával új formában teremtődhet meg.

 

Különböző korok és régiók művelődéstörténeti tapasztalatai és szövegei rendeződnek egymás mellé és olvasódnak össze. Hiszen a szerző számára a közvetlen tapasztalati valósághoz hasonló, egyenrangú minőségben nyilvánul meg az emberi civilizáció sok ezer éves írásbeli kulturális tradíciója. A valóság homogén egyneműségének illúziója helyett a tapasztalati és nyelvileg közvetített, a szubjektum propozícionális magatartása által kijelölt lehetséges valóságlehetőségeket exponálja. Az irodalmi jelentésképzés játékterét markánsan bővíti ki és sokszorozza meg a szövegek intertextuális kapcsolatrendszere, melynek következtében (szemben a szövegek különállóságát rögzítő mindennapi diszkurzív praxissal) lehetővé válik a textusok potenciális feloldódása egy szöveguniverzumban. A jelölt és integratív idézetek, allúziók, materiális (idézőjelek, lábjegyzetek), grammatikai, stilisztikai, önreflexív alakzatok (például az idézésre való metafiktív utalás) alkotta dinamikus identitás (a dialogikus prózapoétikai paradigma működtetésével) a kimondhatóság, a kódok pluralitásán túl a megértés, jelentésképzés pluralitását eredményezi.

 

A Külső zajok című írásban a jövő idődimenziójába vetített, a kataklizma utáni feltárást (a múlt tulajdonképpeni archeológiáját) végző munkások fiktív dialógja egészítődik ki az egykori lakók magnóra vett (tehát az auktor egy alapvetően különböző mediális csatornát akkreditál) a kataklizma kezdőpontjait megelőző párbeszédével. A fragmentumszerű közlésekből összeálló képlékeny, töredékes, ezáltal enigmatikus beszédhelyzetek a „külső zajok” állandósult pszichózisát rögzítve tesznek kísérletet a múlt bizonyos epizódjainak – szükségszerűen viszonylagos és vázlatos – rekonstrukciójára. A Józsiás és Zsófia című textusban az álomérzet permanencitásában idézett Krúdy-hősök és Krúdy-intertextus, az ’álom-ébredés-másnaposság-valóság mint rémálom’ profán fázisai egy alapvető szituációs különbséget reprezentálnak a pretextushoz képest: egy gyilkosság aktusa valósul meg. A zsarnok szerencséje című textusban egy metapillanatba koncentrálódik a teljes kulisszarendszer: a zsarnok hősnő színházi függöny felhúzása előtti felfokozott pszichologikumán fut át az élet és személyiség színházon kívüli és belüli néhány bevillanó effektusa, a külső idő, s az ettől radikálisan függetlenített színházi idő, a szerep és a szubjektum belső idejeinek dinamikus oda-vissza kapcsolódása. S mindez a tudati montázs a dikció által előírt merényletre vonatkozó tudás szituációjában történik, mely merénylet mégsem abszolválódhat a hősnő váratlan rosszulléte miatt, ezzel az auktor a narratíva előzetes rögzíthetetlenségének, instabilitásának és egyben új folytathatóságának tapasztalatát exponálja. Ez a folytathatóság a Nyitott szemmel című írásban egy abszolút grammatikai térre (néhány az expozícióban a szerző által adott referenciát leszámítva a levél terére) kapcsolódik, mely grammatikai térben konstituálódó fikció végéről hiányzik az idézőjel. Ez pedig a megkezdett fikció lezárhatatlanságát anticipálja (a megkomponált tér az írországi Szent Purgatórium barlang; a purgatórium maga is egy új ontikus szféra, kontinuum egy új tér-időbe). Lászlóffy Csaba az Egon Schiele szorongásainak vázlataiból című textusban felidézi az osztrák festő művészetének releváns tematikai központjait, úgy, hogy egy lehetséges műfajtipológiai konstrukcióban a pszichoanalitikus feljegyzés és/vagy napló architextuális kódját működteti és deformálja, mely kód képzőművészeti analógiája az önportré (Schiele esetében gyakori rendszerességgel az önakt) lehet. Mind Schiele képein, mind Lászlóffy textusában a szubjektum dividuumként éli meg magát, szignifikánsan cáfolva a személyiség egységének utópiáját. Schiele koncepciójában az akadémikus látásmóddal, a prűd morálképzetekkel kontrasztban a halál, az intenzív nemiség (a szexuális erő szublimálása minden teremtő aktus alapja – Freud), a meghökkentő, bizarr, romlandó, meztelen emberi test, a vonal pszichikus funkciója, a szemlélőt a distancia lehetőségétől megfosztó törekvés lényegi pozíciói érvényesülnek. Az Agykontroll című szöveg paratextusa az NSA tudatmódosító technológiáiból citálva ad tudományos magyarázatot és hátteret a poszthipnotikus szuggesztio következtében abszolválódó parancskövető mechanikus viselkedésről és gyilkosságról, kezdeti kettős narrációval. A kísérleti alany, „megfigyelő” (a karakter megnevezésére alkalmazott terminus a megfigyelő megfigyeltségének függésétközvetíti) alvajárási állapota abnormális: „a manipulált tudat »ügynök«”. A mesterségesen generált paranoia, a hipnoamnézia (időleges emlékezetvesztés) okozta radikális bizonytalanság-érzet, pánik, komplexusok, a depresszív pszichózis („Fél önmagától, s a külvilág nyugalmától, szépségétől, nehogy valami bizalmatlanságot alakítson ki az akaratát bensőjéből vezérlő hanggal szemben”) a személyiség eszközzé válásának prognózisát sejteti, a jelenlét-távollét klasszikus oppozícióját is működtetve. A Megváltó sugallat című abszurdoid opus szövege markáns reprezentációját adja a hatalmi terror okozta tudatállapot tapasztalatának, a rögzíthetetlen félelem pszichózisának, ahol a rettegés totalitása nemcsak az alattvalókra, hanem a hatalomvesztés apokaliptikus szituációjától félő hegemónra is kiterjed. A szövegben aktivizált kulissza: a börtön, mint miniatürizált totalitárius, korrupcióelvű apparátus jelenik meg, ahol mindenki szem a láncban, s mindenki (státustól függetlenül) a félelem frazeológiai szimptómáit produkálja (a börtönparancsnok, mint hegemón – aki szembesül az általa is képviselni kívánt humánus intenciók és értékpreferenciák eróziójával és demagóg visszaélésével – a hegemón hatalmát vizsgáló ellenőröktől retteg, miközben „a fogva tartott költő szakadt zubbonyát alvadt vér és szenny borítja”, a gyilkosok pedig (akik a narráció értelmében amnesztiával szabadulnak) a groteszk, abszurd „incidens” képtelenségét demonstrálva „a kiválasztott koponya agyvelejét” rugdossák. A textus zárlatában történő nézőpontváltásban (mely látszatra a „lázálom” virtualitásába utalja a történteket) artikulálódó zsoldos képzete képviseli a neurotikus reakciókat, a félelem, szorongás tüneteit, mikor a csecsemőpózra jellemző testhelyzetben alszik el. „A kályha majdhogy szét nem robbant, úgy befűttetett. De ez sem elég. Még, még! Csak a jó melegben! Különben tűrhetetlen.” Ez pedig az assmanni értelemben vett meleg emlékezet (mint alapvető emlékezetpolitikai kategória) primer revelációja: a meleg, mint a felejtés, elfojtás, vegetatív létezés, az önmagáról való megfeledkezés metaforája. A Francia ínyencségek című textus a konfesszionális narratívákat működtető memoire azon deformált architextuális kódját hozza játékba, mely során az E/1 narrátor (gróf Teleki) önmagát, mint históriai karaktert kívánja definiálni, ez áltál ugyanis saját, szubjektív élettörténete potens módon applikálhatóvá válik egy szélesebb kontextusú narratívába. Lászlóffy Csaba szövege közvetlen kapcsolatot létesít az önreprezentáció ilyen típusú modusa és a textus stilizáltsága, archaizáló tendenciái által az erdélyi memoárirodalom meghatározó szerzői közül például Bethlen Miklóssal és Kemény Jánossal. Lászlóffy a szkepszis és a hit ontológiai dilemmáinak tematizálása mellett impozáns történelmi, társadalmi panoptikumot ad, a francia udvari kultúra teljes kollekcióját evokálja, a tárgyi világ, udvari protokoll és koreográfia, gasztronómiai kultúra, öltözködési, viselkedési konvenciórendszer vertikumán tájékozódva, a differenciált történetsíkok egyidejűsítésével, párhuzamba illesztésével, széttördelésével, az egymással kontaktot létesítő textuális felületek (Teleki memoárja implikál D’Alambert, Voltaire és Rousseau citátumokat, fragmentumokat XV. Lajos leveléből) viszonyjátékával. Az angyalok relatív örökkévalósága című kötetzáró textus első, megszakított, grammatikailag többszörösen elbizonytalanított közlése („Banális történet volna, ha…”) anticipálja a mű értelmezési keretének radikális nyitottságát. A viszonylagosított narrátori pozíció, az aktivizált kisvárosi kulissza, mint szemantikai tér, a textus filmszerű vágásokkal operáló, tudati struktúrákat láttató és elrejtő, a létezés paradox logikáját poentírozó megformáltsága dekomponálja a realitást szervező struktúrákat, a krimire is jellemző jelrepertoár és műfaji kódrendszer működtetésével. Két szubsztanciálisan differenciált episztemológiai modell, két valóságinterpretáció, a psziché két szférájának (materialista megalapozottságú tudati világ és a tudattalan) kontrasztja verbalizálódik. Feltehető az obligát kérdés, miszerint mennyire és hogyan ragadható meg a világ a ráció által és a ráció számára, hiszen a racionális megismerési modell tehetetlen, ha provokatív véletlensorral, irracionalizmussal, fantasztikummal, paranormális jelenségekkel, a legmodernebb kor emberét is őrületbe kergető kétségekkel, a tulajdonképpeni diabolikus princípium valamely revelációjával szembesül. A textus pregnáns terepet biztosít (mint ahogy a kötet egésze) a pszichoanalitikus interpretációs sémáknak (a pszichoanalizmus, mint a „szubjektum archeológiája” – Ricoeur, mely fundusaiban viszonylagosította a szubjektum konvencionális karteziánus felfogását).

 

            Lászlóffy Csaba „függőleges prózájára” igényt tarthat a különféle kanonizációs diskurzusokból részesülő közösségek megértési érdekeltsége. A nyelvben megtörtént hagyomány, a művészi jelrendszer és kódkonfiguráció összetettsége, képek, szcénák, retorikák „modális polifóniája”, megkomponáltságának modusa, poészisze metszetét adja Lászlóffy prózaművészetének, prózapoétikai, narratológiai törekvéseinek. Végeredményben a „nyelvben-lét virtuális valóságteljességének” alternatíváját. Hiszen a lét jelek, allegóriák, motívumok, szimbólumok direkt és véletlenszerű kapcsolata, a további konfigurációk, elmozdulások, jelentések lehetőségével. Az idő által jelölt árnyalatok, szituációk és krízisek kibontásával. Végeredményben pedig „Egy bolyongó számára marad a talán másutt. A Valahol.”

 

 

 

 

 

Lászlóffy Csaba: Bestseller avagy a bestia nem alszik. C.E.T. Belvárosi Könyvkiadó. 2007.

 

 

 
 
 
 

 

 

 

 

 


 

 
Borbély Szilárd: Egy gyilkosság mellékszálai. Bp. Vigília. 2007. 29-53, 75.
 

jelen kötet evidens folytatása és kiteljesítése A megszépíthetetlen messzeség (Püski. 1994) című gyűjteménnyel kezdődő prózafolyamnak (Hosszú galopp Liliputban – Kriterion. 1999.; A kitölthetetlen hiátus – Stúdium. 2001.; Valami más – Napkút. 2003.)

 

„Kísérletező fajtának érzem magam; művészi útkereséseim könnyen indultak, formai kísérletezéssel. Sok kísérletezés után a műfaji határokat kezdtem lerombolni. Ezek a lebontások először csak szakmai kockázattal jártak. Aztán rájöttem, hogy az időben...bennem is minden megismétlődik, persze nem ugyanúgy, egy más szinten. Így eljutottam az egyidejűség határáig: valamilyen formában egyazon időben éltem át a megtörtént dolgokat. Úgy érzem, ez már nem egyszerű formai játék...” – Lászlóffy Csaba nyilatkozata a Balázs Imre József szerkesztette Vissza a Forrásokhoz című nemzedékvallatóból. (Kolozsvár. Polis Könyvkiadó. 2001.). Ennek a törekvésnek meghatározó, korábbi gyűjteményekben rögzült revelációi például: Miért /ne/ olvassunk Byront? avagy a képzelt karnevál; Strindberg elképzelt „forgatókönyve” Nietzsche és Wagner szakításáról; Túltengések; Szarvak a paróka alatt – Mondjuk, Voltaire; Ponty a pázsiton;

 

a kötet 1986-tól keletkezett darabokat implikál

 

Feltehető a kérdés, miszerint olvasható-e (egy novellásköteten túl) úgy Lászlóffy Csaba műve, mint egy képzeletbeli (hermeneutikai) kör mentén elhelyezkedő (minden kontingencia és széttartás ellenére) egész? A kötet darabjainak megnyilatkozásai egy tágasabb fikciós vonatkoztatási mező részeként bevonhatók-e a szöveggel folytatott dialógusba? Véleményem szerint igen.

 

Kelemen János: Az azonos és a más: a francia filozófia a XX. század második felében. Helikon. 2007. 1-2.

 
Ricoeur, Paul: Soi-même comme un autre. Paris. Seuil. 1990.
 
Balassa Péter: Sors- és bűnértelmezés az Emlékiratok könyvében. Alföld. 2005/5.
 
Szilágyi Júlia: A felidézés szertartása. Korunk. 1988/5
 
Cs. Gyímesi Éva: Teremtett világ. Pátria könyvek. Bp. 1992.
 
Ébert Tibor: Liliput, avagy Lászlóffy Csaba panoptikuma. Korunk. 2001/1.
 

ahol II. Endre bank-vezérigazgatóként, Zách Felicián pedig „vakmerő mészárosként” kontextualizálódik újra

 

„Az intellektus, mint az individuum önfenntartásának eszköze, leginkább az önálcázásban (Verstellung) mutatja meg mire képes” – írja Nietzsche A nem-morálisan felfogott igazságról és hazugságról című értekezésében. Athenaeum 1992/3.

 

Bertha Zoltán: Pillantás a mai erdélyi magyar irodalomra. in: Nemzetiségi magyar irodalmak az ezredvégen. szerk.: Görömbei András. Kossuth Egyetemi Kiadó. Debrecen. 2000.

 
Cs. Gyímesi Éva: Teremtett világ. Pátria könyvek. Bp. 1992.
 

Ugyanennek a tudatállapotnak a verbalizálására példaként számos idézet hozható a kötetből, például a Légszomj („Nyitok nektek inkább – a zaklatások, beidézések, vallatás, az újabb járvány s a halálfélelem ellen – egy kis távlatot. Azt a világoskék reményt látjátok ott?...”) vagy A láthatatlan terror („A köd, amiről én beszélek, belülről homályosít el mindent…”; „Aki azt meri állítani, hogy létezik végleges megoldás, azt, ha volna erőd, szembeköpnéd. Nincs. Mint ahogy végleges mondat sincs, hiába keressük.”; „Holnap talán kiszolgáltatnak Németországnak, vagy a nácik betörnek az országba, amely befogadott…”; „Egy megvilágított szökőkút előtt ácsorgott éppen. Fényképezőgép kattant a félhomályban. Fölismerték!... A vízzubogás is fokozta agyában a hangzavart; a kő vájataiban fénylő tajtékfoltok s a szivárványlebegés sem nyugtatták meg ezúttal. Száraz talajon állt, mégis mintha utolsó erejéből forszírozta volna az úszást, a fulladásveszély képei erősödtek fel emlékezetében.”) című textusok kapcsán.  

 

A kiemelés, kurziválás tipográfiai eszköze egyfajta interpretatív kettősséget jelez a szövegben, valamint a három pont (a mű végén), amely egyszerre hivatott reprezentálni a szintaxis és a gondolat megszakítottságát. A három pont a hiányos, befejezetlen mondatszerkezet reprezentatív jelölője, ezenkívül a szintaktikai hiátussal kölcsönös interpretatív viszonyba lép, a szintaktikai hiány betöltésének vizuális alakzataként is olvasható.

 

„Olyan titkokkal áll szemben, melyre csupán egy másik titok adhat magyarázatot.”; „Először egyedül volt a házban, amikor a tárgyak és a bútorok ellene fordultak. Másodszor az anyja éppen készült elmenni otthonról”; „az asszony fél lábával már kint volt a házból, amikor hirtelen pokoli zenebona támadt. Mintha valaki leseperte volna a tárgyakat a polcokról s a falról. A szobának abba a sarkába repült minden, ahol Franciska lovagló ülésben egy támlásszékre telepedett éppen.” Ezzel analógiába hozható, paranormális jelenség regisztrálható a Kalkuttáról álmodni című novellában is: „hipnotikus álmában betegek ezreit gyógyította meg. Az ő hangján közvetített diagnózisokat és recepteket (muskátzsályavíz, csersavval átitatott kötés) hivatásos orvosok jegyezték föl ágya mellett, mindazonáltal többen is őrültnek tartották, de amiről álmában faggatták, a kezelési mód minden esetben bevált, s valahányszor magához tért, tök parasztként semmire sem emlékezett a bűvös tudásból, amellyel a tudattalanban kószáló (vagy inkább cikázó) intelligenciája megajándékozta a világot.”

 

Pszicho-szimfónia két tételben: „Tudattalanjába aláereszkedve, álmában Marie a Mester szemével látja és éli meg a dolgokat. (Mikor belül minden olyan, mint egy tisztás, kezdődhet az analízis. Mindent a világra kenni? Kész depresszió! – Különböző idősíkokból hallja vissza a szavakat. A lámpa zománcos ernyője alatt teáznak sárgás fényben, vagy nyers színek közt kalandozik el tekintete a szabadban, a fatönkön egy gyík lapul, s közben Freud zsörtölődését hallani: »Lelkileg nyers, szellemileg ostoba.« Valamelyik újabb teóriagyártóról lehet szó.)”

 

Józsa István nevéhez fűződik a megállapítás miszerint: „Ez a próza nem elmond egy történetet, akár lineáris az, akár töredezett, montírozott, nem elmesél úgymond vízszintesen papírra terít egy történetet. A történet alakulására figyel, a mondásra–alkotásra reflektál, a reflexión túl mint módszeren meditál – ez pedig a papírra, a történetre merőleges. Függőleges próza.”

 

Szirák Péter: A regionalitás és a posztmodern kánon a XX. századi magyar irodalomban. in: Nemzetiségi magyar irodalmak az ezredvégen. szerk.: Görömbei András. Kossuth Egyetemi Kiadó. Debrecen. 2000.

 
 

Bertha Zoltán: Pillantás a mai erdélyi magyar irodalomra. in: Nemzetiségi magyar irodalmak az ezredvégen. szerk.: Görömbei András. Kossuth Egyetemi Kiadó. Debrecen. 2000.