Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Textuális tükrök - Közelítések Szilágyi Domokos levelezéséhez

2011.01.21

Textuális tükrök – közelítések Szilágyi Domokos levelezéséhez

 

 

 

„Őrizz meg és emlékezz”

 

(a Leká Dódi kezdetű sabbat-énekből)

 

 

 

„Ma este indulok Vásárhelyre (sajna, nem tudom, hányadika és milyen nap van, de remélem, ezt a levelet még megkapjátok).”

 

(Szilágyi Domokos Méliusz Józsefhez)

 

 

 

Az elmúlt évek Szilágyi Domokos művészete és alakja köré szerveződő kiadványai[1] egy korábban hagyományozott Szilágyi-kép kiegészítő újraszituálására tettek érezhetően tudatos kísérletet. A költőre való emlékezés ugyanis ideiglenesen – a 2006 óta a társadalmi nyilvánosság számára ismertté vált – ügynökjelentések felől szerveződött át. Mindez az életmű tükrében idővel jelentheti egyrészt az eddig kanonizált mnemotechnikai alakzatok teherbíró képességének vizsgálatát, új szövegkezelési-értelmezési aspektusok legitimálási lehetőségeit, ugyanakkor – szemmel láthatóan – jelentheti a költészeti episztémé életrajzi vonatkozásaira apelláló, tematikusan azonosító interpretációk térnyerésének veszélyét is.

 

Az emlékezetben őrzött kép (és itt nem a Szilágyi neve alá rendeződő versekre és azok recepciójára gondolok kizárólag) életrajzi átdolgozásának, a felszínre került zavar biográfiai epizódokba applikálásának, időben és térben való elhelyezésének tiszteletreméltó, és legalább ennyire tanulságos kísérlete a Szilágyi Domokos családi levelezése címet viselő kötet. Jelen értekezés – szemléleti optikájában tudomásul véve a palimpszesztus-szerűen felülíródó és bővülő narratívák és interpretációk műveleteit – a Családi levelezés és a Visszavont remény[2] című levélkötet képelméleti és textuális vizsgálatára törekszik. Feltevésünk szerint a fenti gyűjtemények nem pusztán emlékállítási és reprezentációs aktusok, hanem olyan textuális kalandot ajánlanak, mely az emlékezés szubtilis drámáját (és e drámához kapcsolódó, belőle következő szöveg- és képelméleti tanulságokat) is magába foglalva szembesít a feltárulás és leplezettség dialektikájával.

 

Az emlékezet mint struktúra és képesség, eseményeket rögzít a papír felületére, a nyelv médiumában. A rögzítés interpretálása és szerkesztése annak a képnek, melyet a levélíró látványként és olvasandó üzenetként a címzettnek kínál fel. A nyelvhasználatból derül ki, hogy az író milyen szerepre tart igényt, és milyen szerepet szán a címzettnek, akinek olvasási praxisában végbemegy a világként vagy valóságként észlelendőnek az aktualizálása. A címzettben (a Családi levelezésben többnyire a „Kedveseink”, illetve „Kedves Kuliék”, a Visszavont reményben „Édes öregem” megszólítás jellemző) felépülő kép többszörös: a küldő (ön)reprezentációs szándékai, viszonyai, céljai szerint, illetve az alapján, hogy a szöveg mit akar (és mit enged) önmagából, mint a címzett[3] portréjából kiolvasni. A kép funkcionális és szemantikai pluralitásánál elidőzve figyelmesek lehetünk arra, hogy amikor a címzett (a levelek publikálását követően bármely befogadó) az olvasottakat saját belső képeivé változtatja, a nyelv szóképeket közvetít, képelbeszélő képességgel bír. A szóképek az írás technikai médiumában, mint a nyelv képében, az írásképben, és mint az emlékezet archívumában, előhívásra várnak. Szilágyi Domokos rendszeresen – az írás jelenéből mintegy kiszólva – utal a szövegezés körülményeire és a levél materialitására: „Egy kicsit rondán írok, mert kényelmetlenül, de folytassuk” (19); „Sajna csak kézírással küldhetem, mert nem volt időm fölmenni valahova legépelni.” (24); „a héten írtam 30-ct [!], ha lesz időm letisztázni – gép nincs –, küldöm.” (56); „Ne haragudj, hogy ceruzával írok, de ágyban fekszem, s nem akarok késlekedni a válasszal, annál is inkább, mert úgy látom, egész sor félreértés adódott.” (74); „Ha továbbadod olvasásra, kérd meg, ne rakja el a nagy semmibe, mert ez az egyetlen példányom. Gépbe írok, és nagyon kevés a papírom, itt nem kapok.” (100).[4] Az írásképet láthatóvá tevő papírlap, levél, képeslap e kiadványok borítóján látványként konkretizálódik: a Családi levelezés első és hátsó borítóját egyaránt a montírozott levelezőlapok vizuális tapasztalata uralja; a Visszavont remény címlapját a költő portréja és egy levélrészlet osztja fel szimmetrikusan, míg az alcím – a küldés, közvetítés hermészi kódját is szcenírozva – a pecsét, postabélyegző szerkezetében térbeliesül (a kötetek albumaihoz az olvasás egy későbbi szakaszában térünk vissza). A kézírás strukturális effektusként keretezi a Méliusz-gyűjteményt: a kötet első oldalán Szilágyi Domokos Méliusz Annának szánt dedikációja szerepel Fülszöveg címmel (a dedikációként funkcionáló fülszöveg egy Szilágyi-opus), míg az utolsó lap Méliusz József kézjegyével, barátja halálára írt gyászversét viszi színre. A Visszavont remény 99 számozott levele között öt, rajzzal ellátott (a hatodik, hetedik, tízedik, tizenötödik, és harminckettedik) Szilágyi levélreprodukció kapott helyet, közülük a tízedik végén az aláírást egy ironikus önportré helyettesíti.

 

 A levelek kronologikus sorrendben (1952-től 1979-ig), számozással rendszerezve jelennek meg, elősegítve, a bennük kirajzolódó csomópontok befogadási érzékelhetőségét. A levelek olyan fogékony felületek, melyek a nyomokat hagyó, bevéső tevékenységek által – folyamatos olvasói jelenlétet kívánva – felvázolnak egy töredékes narratívát (a költő életét), mely narratíva bizonyos konzisztenciái állandósulnak, mások az illékony én cserélhető tükörképeiként elhomályosulnak. Ugyanakkor az üzenetek és válaszok egyoldalú, aszimmetrikus közlése – a kötetek csak a költő leveleit implikálják – a visszalépés és előjövés, elidőzés és továbbmenés váltakozó dinamikáját rajzolják ki: az egyik levél elbeszélői szála magyaráz egy másikat, miközben korábban elkezdett történetek lezáratlanul maradnak; vagy utólagosan értesülünk végbemenésük bizonyosságáról. Egy-egy esemény, közlés, biografikus epizód relevanciája egy későbbi vagy megelőző kontextus részeként feltűnve korrigálja, koreografálja, pozícionálja újra a helyét. Az életesemények, tényállások lineáris követhetősége függ a levélváltás dinamikájától. A textuális végbemenés időbelisége az olvasás időszerkezetében pontosítja magát. A végbemenésbe oltódott sokrétűség olyan problémahorizontot nyit meg, amelyben a levelezés létmódja új megvilágításban tűnhet fel: nem az előállítás befejeztével nyeri el létezését kizárólag, hanem pl. az újra/félre olvasó tekintetek hálójában. Ami az elidőzés időszerkezetével rendelkezik, az egyidejűséggel jellemezhető.

 

Az értelmezés ezen a pontján érdemes kitérni a Családi levelezés szövegműködésének kardinális technikai megoldására – a levelezést közreadó instancia jelenlétére –, mely az olvasás menetének kohézióját hivatott biztosítani. A közreadó instancia narrátori-moderátori szerepköre (Előszó, Utószó, üzenetek kommentálása) a kötet elsődleges értelmező alakzatává válik, mely egy kauzális szüzsé felépítésében érdekelt: a folytonosság, továbbhaladás és folytatás szempontjait állítja előtérbe a folytonosságon esett szakadékok (elveszett levelek, fragmentumok, kifejtetlen, enigmatikus utalások), üres intervallumok (egy-egy levél diszkontinussá vált elbeszélő szála) helyett. A narrátor-moderátor integráló-magyarázó, kiegészítő-cselekményesítő szövegbetétei implantátumként töltik fel a levelezés kronológiai és narratív hézagait.[5] Időnként saját értelmezői, novellizáló betétei mellé külső tekinteteket, nézőpontokat akkreditál (Szilágyi Júlia-emlékezés; Dimény István- és Székely János-levélrészlet). Igaz, a lineáris elbeszélésrend – narrátori beavatkozás általi – rekonstrukciója az utólagos, retrospektív rátekintés konstrukciójától áthatott, – szerencsésen – nem törekszik az általa kínált narratíva átfogó érvényesítésére, a többértelműség, feltételesség, a zavar motívumainak feloldására. A narrátori-moderátori tudat reflektáló retorikája, utalásai, információ-adalékai árnyaltabb és a levelezés tétjeinek mérlegeléséhez fontos kontextusokat kínálnak.[6] A közreadó instancia megértési-érdekeltsége a nyom metonimikus természetű logikáján elindulva időnként sajátos oknyomozó-detektív elbeszéléssé alakul (pl. a költő utolsó napjának és halálának leírása az Utószóban). Funkciója a levélközi terek feltöltése mellett a levéltestekbe való beavatkozásra is kiterjed az alábbi közléstípusokban: „a levél folytatása elveszett”, „innen Hervay Gizella folytatja az írást”, „újra Sz.D. írása következik”, „eddig Mária írt, és átadta Szisznek a tollat”.

 

A montázsszerű mozaikok egymás mellé helyezéséből építkező kisformák (levelek), mint a reflexió csatornái a közvetlenség modusát veszik igénybe. Az elbeszélendő forrása, hordozója, újrateremtője a nyelv: az elbeszélt események, történetek világa nem választható el az elbeszélésükre szolgáló nyelvtől, amelynek nem pusztán rámutató, de létesítő szerepet kell tulajdonítanunk. (tény és fikció egyaránt nyelvi produktum). Nyelvhasználat tekintetében a Méliusz-gyűjtemény és a Családi levelezés markánsak különbözik egymástól (utóbbi esetében a nyelvi jelölő rendszer cizelláltságában is egyfajta cezúra észlelhető). A Családi levelezés 304 szövegének jellemző textuális sajátossága a megmutatás és biztonság-keltés retorikája a szülők és a család felé. Az invencionális nyelvhasználat (a nyelv birtokbavételének öröme) a korai levélírói praxis sajátja (szemlélő, értekező, vallomást tevő, résztvevő elbeszélői szerepkörök váltogatása, jellemző a stílusparódia, riport, irodalmi referáció műfaji kódjainak intenzív alkalmazása).[7] Gyakori az utazás, érkezés toposzainak, a testi és anyagi állapot körülményeinek, olvasmánylistáknak a rögzítése. A levélíró közbejövő diskurzusokkal (vers, vicc, rajz) élénkíti az üzenet szövegét. A 35. levélben számol be Szilágyi szüleinek (a később a familiáris-emlékarchívum határain túllépő, nemzedéki emlékezet részévé is váló)[8] híres tabló-botrányról, ami a (középiskolai) tabló mottójául választott Kiss Jenő-citátum cenzúrájával végződött. „Végül is megcsonkítva és átírva került fel a tablóra Kiss Jenő lelkes szövege (amelynek szellemével Szisz, korabeli levelei és versei szerint, akkor egyetértett); a »Sápadt királyfi« kimaradt, a »kétségek«-et »kérdések«-kel helyettesítették. A költészetnek erről a megcsúfoltatásáról Szilágyi Domokos cikket írt a kolozsvári Utunknak (1955-ben), ám a »vihar egy jelige körül« ezzel még nem zárult le, a sértett iskolaigazgató egy bértollnokkal választ íratott, és a szerkesztőséghez küldött levelet aláíratta a tanárokkal; mi több, Szisz öccsét elüldözte az iskolából.”[9] Az 1960-as évektől kezdve azonban a levelek nyelvi élénkségével, meglepetés- és kifejezőerejével szemben látványosan a rövid mondatos, sematikusabb állapot- és közérzetrögzítő üzenetek dominanciája érvényesül (kivételt jelenthet ebből a korszakból pl. a 115. levél, melyben a filológus Szilágyi szólal meg egy családtörténeti bejegyzés erejéig, illetve a 150. levél, ahol a költő stilisztikai és írástechnikai tanácsokkal látja el húgát). A Visszavont reményben a műfaj valóságpoétikájának elemei (retorikai, paratextuális ellátottság, lezárás és újrakezdés ciklikussága) kijelölte szövegteret a nyelv exkluzív kontrasztanyaga (a gondolat egyedi sajátszerűsége) tölti fel. Differenciált modalitások, retorikus hatásminőségek egész spektrumát villantják fel a kötet legjobb szövegei (6., 7., 31., 56., különösen 10., 21., 24. levél). A textusok szemléletessége, expresszivitása, a nyelvi kontrasztok létrehozása, a szétszórt reflexiók önfeledtsége aláaknázza az elbeszélés útjait. Egy-egy levél, levélrészlet megnyitja az átlátás lehetőségét más műfaji kódok felé – többnyire – a spontaneitás rendezőelve szerint (vitacikk, lektori-vélemény, miniesszé, zene- és közéletkritika, versparafrázis, drámai monológ). E szövegalakulatok legizgalmasabb fajtája az, amikor az üzenet (akár egy vers, vagy filozófiai aperszü) olyan ürességet nyit meg, melyet a nyelv (mint esztétikai megmutatás, mely a nyelv személytelen akaratától is függ) maga tölthet be az olvasó észlelő közreműködésével. Különösen érdekes a marosvásárhelyi elmeklinika mnemotoposszá válása a levelezésben, mely gyakran, mint az alkotás, védettség tere szcenírozódik a titokratikus diktatúrában. A lineáris időtapasztalatot felfüggesztő – ezért a külső nézőpont számára diszkontinuus, zárványszerű – hely kirekeszti a hatalom kötelező és automatikus retorikáját; ekként jelent (paradox módon) védettséget az elszigetelés (az elszigetelés, mint hangsúlyos átjárás a normatívként tételezett hatalmi diskurzus nyelvéből) a külvilággal szemben.[10]        

 

Fontos kitérnünk egy újabb kontextusra. Az írás azt archiválja, amit megír. A megírt kompromittálható, hiszen kontextuálisan képlékeny és érzékeny, a félreértés, másként-értés árnyékát termeli ki. Az egyidejűséggel jellemezhető időszerkezetből törlődhet az üzenés önfeledtsége és intimitása, ha a kézbesítés folyamatában, a címzettet megelőzve egy autoriális kontroll figyelme alá kerül (a titokratikus diktatúra ügynökei). A Visszavont remény Ágoston Vilmos által jegyzett – értelem- és olvasásirányító – paratextusa a következőképpen szcenírozza ezt a tapasztalatot: „[a] levél lesz a bűnjel, gondolataik legfőbb bizonyítéka ellenük, akik írták. A totalitárius diktatúrában – ahol a levéltitok fikcióvá válik – saját kezűleg jelenti fel magát a levélíró. … Az, aki minden levelet így ír, hogy tudja, majd mások is olvassák,[11] az előbb utóbb megbénul az öncenzúrától, és eleinte sablonos leveleket kezd írni, »olvashatókat«, majd lemond a levél magánjellegű értékéről, az őszinteségről.”[12] Szilágyi Domokos levelezésének olvasástapasztalatában én inkább úgy fogalmaznék, hogy egy másfajta intimitás kiépítésére tesz kísérletet a levélíró, mely a feladó és a címzett közé ékelődő autoriális kontroll kijátszását (átjátszását) egy nyelvjáték részének tekinti. A levél így olyan reprezentációs és kommunikatív felületté válhat, mely bizonyos létepizódok, tematikák (tartózkodás helye, munkaterv, utazási terv, családi állapot) közlésével megteremtheti az ellenőrizhetőség illúzióját az ellenőrző szervek felé, viszont a leveleket átitató nyelvjátékok, szójátékok, irónia, vicc alakzatai ezt az ellenőrzöttség-tudatot (ideiglenesen) fel is számolhatják. E tapasztalat megközelíthető az érem másik oldala felől is: a szimmetrikus megszólítás-struktúrát felülíró, három vagy több elemű kommunikációs szisztéma a felső instancia felé történő üzenés primer lehetőségét is implikálja, ezáltal a levelezés (originális, familiáris hatókörén túlmutató) hangsúlyosan performatív cselekvésnek tekinthető.[13]A levelek címzettjeinek (és a kötetekbe foglalt levelezések befogadóinak) olvasási praxisát megelőzi egy kisajátító olvasási szokásrend, melynek célja a levélíró, címzett és a levél tartalmi elemeinek kompromittálása; az önkényesen értelmezett inkriminálható szövegrészek szelekciója. A levélíró köré, levelezésének árnyékában a megfigyelő-ellenőrző szervek kollázsszerű katalógusaiból egy másodlagos (részben) levél-montázs konstruálódik: a megfigyelési dosszié.[14] Nem feledkezhetünk meg arról az alapvető (a Szilágyi Domokosra való emlékezést parafrazeáló) tényről, miszerint itt a megfigyelő (ügynök) megfigyelésének intertextuális hurokként értelmezhető jelenségéről (is) szó van (így válik az olvasás ismerősség és idegenség közti hellyé).

 

Mindkét gyűjtemény publikálja Szilágyi Domokos testamentumát, a költő élettársához, Nagy Máriához és ügyeit vivő Dosa Gerőhöz intézett búcsúlevelét; mintegy a lezártság, konzisztens narratíva illúzióját, – illetve ezzel szinkronitásban – annak lehetetlenségét teremtve meg. A Visszavont remény függelékeivel (dedikációk, Szilágyi Domokos lektori jelentései, előszavai Méliusz-kötetekhez), továbbá egy nem a költő által jegyzett, mintegy a halál által cezúrázott léten túlmutató, Nagy Mária és Méliusz József közti (a levél-válaszlevél klasszikus dinamikáját egyedül itt színre vivő) dialógus közlésével a sokrétű megmutatás szerkezetét terjeszti ki. A Családi levelezés pedig (az ügynök-ügy felől történő újraszituálási gesztusként és a lineáris-kauzális elbeszélés kérdésességének önreflexív eseményeként) szövegmintákat publikál a Szilágyihoz köthető, róla szóló jelentések, kihallgatási jegyzőkönyvek közül. E „síron túli hangok” jelzésszerűen a levelezés narratív és kronológiai hézagait töltik fel. A függelékek és szemelvények résztvevőként, kommenttárként, részben krónikásként és tanúként lépnek be az olvasásba, a beszédhelyzetek értelmezhetőségét protézisszerűen kiegészítve. A levelezéskötetek többdimenziós nyelvi terében sokféle, eredetétől elszakított írás szerveződik egymásba, felkínálva egy komplex folyamatról való képalkotás lehetőségét.

 

A képiség problematikájára irányuló érdeklődés újabb szintjét[15] a familiáris-baráti magánarchívum fotóinak kontextuális olvasása jelenti. Filozófiai szempontból a halál sohasem puszta factum, orvosi-biológiai tény, hanem mindig is konstitutívum, vagy még inkább interpretatívum. Heideggeriánus összefüggésben: a halál egzisztenciális a priori, mint az emberi létezést egyáltalán lehetővé tevő transzcendentális lehetőség-feltétel. Az ember szorong a haláltól, hiszen életére tör, a létet önmaga egzisztencialitásában szünteti meg: nem-létté változtatja át. A halál szükségszerűen bekövetkező pont a léten, melynek terjedelme meghaladhatatlan és átléphetetlen; a halálfenomént – a maga teljességében – semmilyen projektív technika nem képes számunkra valóvá tenni, kommunikálhatatlan marad (habár az értelem és értelmezhetőség hermeneutikája együttesen jelzik, hogy olyan határszituációban vagyunk, ahol az emberiség nevében totális háború folyik a halál ellen). A halál az itt-lét (egzisztenciális-ontológiai fenoménként értett) gondja. A halál az emlékezés üres intervallumait, árnyékait termeli ki. Az emlékezés ugyanakkor a gond hívása; az emlékezés egyik lehetséges eszköze a kép, amelybe azonban kiterjesztés-kivágás-retusálás, közelség és távollét motívumai, a távollét jelenlétének tapasztalatai íródnak bele. A Családi levelezés és a Visszavont remény képarchívumában halottak képeit látjuk (Hervay Gizella, Méliusz József, Szász Judit, Szilágyi Domokos, csoportképek, ősök metszetei és fényképei), akik már nem élnek a testükben, de megtestesülnek a képeken – beltingiánus-kontextusban gondolkodva[16] – a hiányzó test helyébe lépő képek foglalták el az emlékeztetés helyét, amit a test elhagyott, mint jelenlétet. A halottak képeik által láthatóként őrződtek meg, megjelenítve annak hiányát is, aminek képei. A közölt képekbe a magánarchívum familiáris intimitásából kikerülve (a rá-nézés közösségiségének értelmében) beleíródik egyfajta kollektív identitás, mely a résztvevőké és a szemléző emlékezőké egyaránt. A szemlélő e fotókkal kapcsolatos időtapasztalatában antropológiai tapasztalatra tesz szert egy elmúlt idő paradox élményében részesülve: a fotó tartósságot kölcsönöz annak a pillantásnak (emlékeztet), amellyel a befogadó megéli a pillantások cseréje (kép–néző) alatt. A „fotografikus idő felszínére” dermedt arc, mely a kép és a halál révén tehát a távollét rejtélyébe merül, különleges viszonyba kerülve az emlékezés pillanatában felgyülemlő idővel, amit a Családi levelezés, képarchívuma közlésének pompás módjával olvasási eseményként is térbeliesít. A képek elrendezése nem azok időbeli, szekvenciális keletkezését viszi színre – a kronologikus közlés folyamatszerűsége helyett a könyv lapjain itt-és-most megképződő emlékezés diszkurzív, váratlan, folyamszerű eseményeként. A nem-egyidejű egyidejű jelenlétében kerül egymás mellé a gyermek Szász Judit (1915), a gyermek Szilágyi Domokos (1944), a Saszet Gézával készült felvétel, Szilágyi Domokos szüleinek esküvői képe (1933), a kolozsvári íróküldöttség stockholmi fotója (1972) és három emléksír képe. A képek mise-en abyme-szerű (egyszersmind az emlékezés folyamatának diszkurzivitását is inszcenírozó) tükörjátékára szenzibilis példát szolgáltat a képarchívum utolsó három darabjának olvasása. A házsongárdi sír (ami egyben mnemotoposz is) egész-oldalas képe után a lapot szimmetrikusan két csoportkép felezi: az egyiken a költő édesapja, testvérei társaságában látható (az 1950-es évek végéről), a másikon a 2000-es évek túlélői, a család tágan értett tagjai láthatók, középen Nagy Máriával. Olyan látvány jön létre így, mely két egymással szembeállított tükör közreműködése. Miközben a képek legalapvetőbb kontextusául két textuális tükör (levelezések) és egy ütemtelenül bemozduló árnyék (az ügynökjelentések) szolgál.[17]E tükrök világítják be a második kép hiányát, a jelenlét különbségét: Szilágyi Domokost. A rögzített látvány pillanata fakulni kezd, belesétál az idő csapdájába: „a kép egyedülálló életauráját élet és halál metszéspontján igazolja.”[18]  

 

            Egy életműhöz, egyszersmind egy személyhez fűződő mentális (szövegemlékezet, emlékezés aktusai) és materiális (pl. szobrokon, fotókon konkretizálódó) képek, példázattá váló sors és utóélet az imagináció anyagává lehetnek. Molnos Zoltán Szilágyi Domokos-portréján[19]a tekintet, mint tükör képlete a megszólított. Az elmosódó szürke arc kontúr- és karakterjegyeivel kontrasztban egy téglalap alakú sáv a tekintet és a szemek feszült éberségére fókuszál, hermeneutikailag érdekessé téve tematizálja a pillantás, látás, nézés, keresés kódjait. A képben, mint cellában szcenírozott fénnyel és figyelemmel megtöltött szemek (melyek az egyik legkiterjedtebb és legkülönfélébb kultúrtörténeti jelentésekkel felruházott jelképek) a tükör metonímájaként olvashatók, mint a megmutatás és megmutatott komplex összjátékai. E remek portré felkínál egy olyan látványt (és látványba foglalt leleményes kontrasztot), amely a szövegek interpretációjában is szignifikáns módon közreműködhet azáltal, hogy a megértés elidőzésére hívja fel a befogadói szemlélődést. A mutató aktivitás távolságérzetet reprezentál, ráutal valamire, megcéloz valamit, a pillantást új útvonalra tereli. A megismerést előbbre vivő ereje abban nyilvánul meg legvilágosabban, hogy a megmutatott tárgy magát mutatja meg: a megmutatás felismer, szem-elé-tár egy új megismerés-teret, melynek lényegi jegye a távolság. Hiszen megismerni annyit jelent, mint többet megismerni, mást és másként ismerni: ez pedig mindig nyitott esemény marad.[20] „Megkaptam Domi kötetét. Remek és gyönyörű. Szoruló szívvel forgatom.”[21]

 

 Kép

Molnos Zoltán Szilágyi Domokos-portréja.

 

 


[1] A költő (régi és új) életei, Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2008, szerk. Kántor Lajos (az 1986-os A költő életei bővített gyűjteménye); Magány és árnyék. Egy Szilágyi Domokos nevű ember a Szekuritáté hálójában, Láthatatlan Kollégium–Tranzit Alapítvány, Kolozsvár, 2008, szerk. Selyem Zsuzsa. Megemlíteném továbbá a 2005-ben, tehát az ügynökügy előtt a budapesti Nap Kiadó Emlékezet sorozatában megjelent Kényszerleszállás. Szilágyi Domokos emlékezete című rendkívül igényes válogatást, Pécsi Györgyi szerkesztésében.

 

[2] Szilágyi Domokos családi levelezése, Otthonom Szatmár megye, Szatmárnémeti, 2010, szerk. Szilágyi Kálmán; Visszavont remény. Szilágyi Domokos levelei Méliusz Józsefhez, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp, 1990, szerk. Ágoston Vilmos.

 

[3] Méliusz József (1909-1995) költő, szerkesztő; Szász Judit (1909-1998) a költő édesanyja, Szilágyi Kálmánnal és Júliával, Szilágyi Domokos testvéreivel a családi levelezés címzettjei.

 

[4] A részletek kivétel nélkül a Méliusz József-levelezésből származnak.

 

[5] Pl. az 1971. július 13. és 1972. március 10. közötti levélhiányt a narrátori szólam protézise a biografikus események ismertetésével stabilizálja.

 

[6] Két markáns példa a 43., illetve az 51. levél utáni kommentekből: „Szilágyi Domokosnak csupán három levele maradt fenn a gondosan megőrzött családi levelesládából, ebből a nagyon fontos évből. A Szekuritáté nagy valószínűséggel 1957-ben kezdte beszervezni kötelező jelentőkként a Bolyai egyetem sok diákját, így a Szilágyi Domokos évfolyamáról, állításuk szerint nyolc egyetemistát sikerült rávenniük (természetesen megfélemlítéssel), hogy rendszeresen írjanak jelentést az egyetemen történtekről.” (51); „[s]ikerült neki (első alkalommal) huszonkét évesen (1958-ban) a marosvásárhelyi egyetemi klinika ideg-elme osztályára, az akkor oly divatos »idegösszeroppanás« címén beutaltatnia magát, Csíky Kálmán professzor kezeire bízva magát. Ugyancsak 1957-ben tombol a Várady Emese iránti szerelme. Szisz édesanyjának beavatkozása a fiatalok kapcsolatának alakulásába esetleg erősítette a fiatalok közti szerelmet, de semmi esetre sem ez vezetett a végleges szakításhoz, amit Szisz kezdeményezett.” (58-59)

 

[7] „Mindezeknek ő utána az Úr áldjon meg és őrizzen meg Titeket, Istennek az ő népjei! Mellynek foltán tudatom, hogy. Pedig dehogy. Azaz az dolgoknak az ők mibenlétük körülményeinek mindazonáltali jellegzetes tulajdonságajai állanak az következő módosulat alkotmányának főelemeji szerint: Imperator Caesar Augustus nevének ő szerinti hava 3-dik hetének hét fején meg történe azon események sorozatának mindazonáltali kezdő része, amelyet az finn rokonyok az ők K.u. 1955-ben költ szótárok szerént nevezének Föl vételi Vizsgának.” – a szöveg a Családi levelezés 37. darabjának részlete.

 

[8]Lásd ezzel kapcsolatban: Ligeti László Zoltán, Szatmári iskola = A költő életei, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1986, szerk. Kántor Lajos, 56-7; Kántor Lajos, Matúra előtt és után = Ki vagy Te, Szilágyi Domokos?, Balassi Kiadó, Budapest, 1996, 39-40.

 

[9]Kántor i.m. 40.

 

[10] Szilágyi Méliuszhoz intézett marosvásárhelyi levelei immunis öniróniával számolnak be az elmeklinikai tartózkodásról: „Kedveseim, csakugyan jót tett nekem a diliház, nagyon rám jött az írhatnék, ha kimegyek, olyan hosszú verset írok, hogy Méliusz elsárgul az irigységtől.” (38. levél); „Mellettem fexik (!) egy öreg bácsi, három napig Lacinak szólított, most Gábor vagyok. Válogatott vegyes társaság van itt, egyetemi tanártól ácsmesterig és vissza, erről még fogok írni valami szépet s nemeset.” (26. levél); „Drága Öregem, köszönöm a közbenjárást. Péterrel vagyok egy szobában. Jól van, jó az étvágya, és irigylésre méltó alvókája.” (67. levél). Érdemes citálni a Családi levelezés szerkesztőjének 217. levelet követő kommentjét: „Ha egy kicsit is kipihente magát, mint ahogy ez a klinikai viszonyok között már néhány nap elteltével előfordult, visszatért munka- és jókedve. Volt idő, amikor vele együtt kezelt költő- és írótársaival vicclapot szerkesztett (ez volt a The Boy, amit Saszet Gézával és K. Jakab Antival írtak), s a főorvos ebből tájékozódott irodalmár betegei aznapi lelkiállapota felől.”  

 

[11] „No de elég a panaszkodásból. – Nyári tervünk még semmi. Félek, nem is lesz. Valami világméretű bizonytalanság vesz körül. S ebben csak egy az állandó pont: hogy fölbontják aleveleimet. (Újabban a belföldieket is.) Lássuk, ki bírja tovább.” Szilágyi Domokos Pakuts Józsefnéhez intézett levele Kolozsvár, 1976. június 16. keltezéssel, közzétette Balázs Imre József.

 

[12] Visszavont remény, 181.

 

[13] A levélíró közélet- és irodalompolitika-kritikáiban provokatív őszinteséggel és (ön)ironikus gúnnyal nyilatkozik hatalomról, cenzúráról, pl.: „Szennylapjainkba nem írok, torkig vagyok, esetleg a Tiszatáj-ba. Esetleg fordítást idehaza – ezzel nyakig vagyok. És torkig. Ne vedd gúnyolódásként, ha gratulálok a díjhoz (bár idestova vészesen kezd hasonlítani a szifiliszhez).” Visszavont remény, 81. levél.

 

[14]A titkosszolgálati dosszié műfajának részlet-gazdag leírását lásd: Cristina Vatulescu, Lebilincselt életrajzok: a titkosszolgálati dosszié a Szovjetunióban és Romániában = Magány és árnyék. Egy Szilágyi Domokos nevű ember a Szekuritáté hálójában, Láthatatlan Kollégium-Tranzit Alapítvány, Kolozsvár, 2008, 11-36. különösen: 16-18.

 

[15] Az értelmezés eddigi részeiben kép-fogalom kontextusán alapvetően egyfajta mentális kép létrejöttét lehetővé tevő textuális, retorikai mechanizmusokat, olvasástapasztalatokat vizsgáltunk, tudatosítva a levelek, sorok, sőt betűk közti morajlás, üres helyek, az olvasást manipuláló rongált szövegtükrök tapasztalatát.

 

[16]vö. Belting, Hans, Kép és halál; Kép és árnyék; A médium transzparenciája. Mindhárom tanulmány a Kép-antropológia. Képtudományi vázlatok című kötetben található. Kijárat Kiadó, 2003, 165-277.

 

[17] A Szilágyi Domokos-kép képelméleti vitaként való olvasatára tesz izgalmas kísérletet az ügynök-ügy kontextusában Berszán István kiváló esszéjében. (Szilágyi Domokos képe és árnyéka = Magány és árnyék, 107-111.

 

[18] Belting, Kép és halál, 213.

 

[19] A költő életei (Kántor Lajos kiváló szerkesztése) többek között Balázs Imre, Györkös Mányi Albert, Kádár F. Tibor, Molnos Zoltán, Páll Lajos, Plugor Sándor, Zolcsák Sándor festményeit; Ambrus Sándor, Balogh-Orlovszki Edit, Deák Árpád, Szodoray-Parádi Hajnal Szilágyi Domokos-szobrait, plakettjeit, domborműveit is tartalmazza.

 

[20] vö. Gottfried Boehm, A képleírás = Narratívák I. Képleírás, képi elbeszélés, Kijárat Kiadó. Budapest. 1998, szerk. Thomka Beáta. 19-36, különösen 35-36.

 

[21] Méliusz József záró sorai Nagy Máriához, a Visszavont remény utolsó, 99. leveléből.