Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tőzsér Árpád a Don Quijote szerzője

2009.07.22

Tőzsér Árpád a Don Quijote szerzője

 
 

„Meg kellene írni... Mennyi mindent meg kellene írni”

 (Tőzsér Árpád)
 

„Csillapíthatatlan vágyakozás a találó szóra – ez az, ami a nyelv tulajdonképpeni életét és lényegét alkotja”

(H-G Gadamer)

 

„Egykori naplóimat számítógépbe másolgatva, nemcsak a stílusukat igazgattam meg itt-ott, hanem volt-életem eseményeit is újraírtam kicsit. Reflektáltam hajdani feljegyzéseimre, töredékes szövegeimre. Néhány helyen »történetesítettem« őket, hogy úgy mondjam. De azért az adataim mindig hitelesek”. Az alábbi citátumok Tőzsér Árpád naplójának, a „naplók naplójának” poétikai elöljárójából, paratextusából származnak, ahol is a feltételezhetően Tőzsér Árpád szerzői név olvasási javaslatot, licenciót, avagy paktumot (?) kínál a befogadónak. Kulcsot egy olyan szövegegyütteshez, melynek egyes részei valószínűség szerint a következő években ismét újraíródnak. A Szent Antal disznajának látható története van és a szöveg nem igyekszik disszimulálni, elleplezni sokszori felépítettségének, megalkotottságának tényét. Ezáltal pedig rendkívül izgalmas és impozáns narratológiai, hermeneutikai terepet, olvashatósági lehetőséget biztosít az értelmezőnek.

A napló műforma (?) karaktere (ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről) ellenáll a formális klasszifikációknak; különféle elméleti és irodalomfogalmakat favorizáló irodalomelméleti praxisok egészen eltérő viszonyrendszerben értelmezik. Alapvető kérdésként tematizálódik azonban a szakirodalomban a referenciális aspektus (a Szent Antal disznaja kontextusában az 1992 és 1997 közötti személyes és politikatörténeti életmozzanatok rögzítése és visszakereshetősége a szövegben – ez részben a tényirodalomként való olvashatóságot preferálja), illetve a fikciós olvasásmód (amire Eco-i kacsintással utal is a szerző a poétikai elöljáróban) kapcsolata. 1992–97: határozottan rögzített időintervallum, stabil kezdő és végponttal; mindez viszont utólagos konstrukció, hiszen a korábbi feljegyzések a jelen idődimenziója felől megbontódnak, destabilizálódva értelmeződnek, kiegészítődnek. Az 1992–97 közötti hónapok, napok Tőzsér számára – részben csak – potenciális apropót adnak a megnyilatkozásra, az alkotói műhelymunkába való bepillantásra, önreprezentációra, tulajdonképpen az én színre vitelére. Ugyanakkor a dátumkettős olvasást irányító alakzat, felidéző, felhívó potenciálja által korszakretorikai olvasást mozgósít, dátumhoz köthető konkrét politikai, társadalmi eseményeknek és az olvasó saját, belső korszakretorikai eseményeinek, saját élettörténeti narratíváinak előhívására.

Tőzsér különböző írói, olvasói, korrektori szereplehetőségeket mobilizál, többek között szerkesztővé válik, differenciált minőségekben íródik be (és íródik át) folyamatosan, újra és újra a szövegbe, mint az eseményeket átélő én, leíró, rögzítő, archiváló szubjektum (az írás által az eseménysor már kvázi-rendezett), szövegválogató, szelektáló, újraszerkesztő, újraélő alany. Bár ugyanaz a szerzői név írta meg és publikálta feljegyzéseit, a szövegnek több szerzője és szerkesztője van.

A kötetről írt esszéjében Bedecs László a szöveg irodalmi és kísérleti jellegét hangsúlyozza: „nem valódi naplót olvasunk, hanem a napló műfaját újragondoló, a személyes feljegyzések közlésének okairól és értelméről is gondolkodó könyvet”, „Tőzsért láthatóan izgatja a napló kulisszái között megjelenő személyesség különleges varázsa”. Bedecs kritikai reflexiójának alapállásából kiindulva megállapítható, hogy az itt-lét minden szegmense irodalomként élt és irodalomban-létként értelmeződik, mint egy membrán vagy médium, mely a napi partikuláris események és a fikció határai között húzódva engedi a szabad (?) közlekedés, átjárás lehetőségét, sőt adottságát. Az egyik pillanatban az autógarázs-építés köré szerveződő textus váratlan átcsapással a lét számára legautentikusabb történéseként egy irodalmi metanarratíva (Mester és Margarita) kódrendszerébe írja be magát, nem is akármilyen filológusi bicepsszel: „Ivan Nyikolajevics Ponirjov, a Mester és Margarita rokonszenves költője is álnéven ír. Kár, hogy csak egyetlen versét ismerjük: az álnevét, a titokzatos és hangzatos »Honatalan«-t. Elképzelem, milyenek lehettek azok a versei, amelyek egy nappal azelőtt jelentek meg a Lityeraturnaja Gazeta első oldalán, mielőtt – a Sátán társaságában – megismerkedünk vele. Az első valahogy így kezdődhetett:

 

Élménye egy volt: a fájdalom, a kín,

s a két kín között sötétlő iszony,

hogy vajon mikor aktivizálódik újra

a sok »így is lehet« közt a valódi viszony,

 

a sok próbalét között az egy azonosság,

a halált sem ígérő pokol,

a nem halandó, csak vonagló öncél –

A test nem tudja, miért lakol.”

 

A szöveg komoly tematikai kihívás; megfigyeléseinek tétjei egyre erőteljesebbek. Tőzsér lenyűgöző kultúrtörténeti tájékozottsággal, távlatossággal jelenít meg és emel esztétikai térbe eltérő szöveghagyományokat, újraolvasva a napló műfajának jó néhány szubsztancionálisan más indíttatású (időben is széttartó) változatát, kódját, saját művébe (életének narratívájába) idézve például Árva Bethlen Kata, Széchenyi István, Márai, Illyés Gyula naplórészleteit, Mészöly Miklósnak küldött képeslapszöveget, Orbán Ottóhoz és Márton Lászlóhoz fűződő levélváltást, erdélyi és párizsi útirajzot. A szöveg rávilágít Tőzsér gondolkodásszerkezetének, emlékezés-technikájának néhány komponensére: mintha a hermeneutikai kör applikációs fázisa volna startpontként adott. A bejegyzések apropójául gyakran egy olvasmányélményhez (vers, próza, esszé, hír) kötődő asszociációsor szolgál; egy szövegrészen belül ehhez nagyon érzékletes lírai, drámai miniatűrök (gyermekkori, családi, emberi élmények) társulnak, melyek felidéznek egy-egy tárgyat, helyet (kórház), akár profán testi szituációkat, biológiai működést, betegséget, hogy végül visszakapcsolódhasson a kiinduló olvasmányélményhez, kiterjesztve annak tanulságait, összefüggéslehetőségeit, a feljegyzésben megidézett összes szituációra, élményre. Így fér meg a produktív feszültség jegyében egymás mellett, egy nap alá rendelve például a Mészöly Miklós által az Érintésekben citált szakrális ima közlése az időjárás híreivel, a társadalmi élet marginális epizódjaival; irodalmi átképzelések, leendő verstémák, poétikus emlékfreskók a végbéltükrözésről és gyomorpanaszokról szóló beszámolókkal. Tőzsér egyetemessé álmodja a konkrétat. Egy-egy szövegrészen belül jellemző a retrospektív elbeszélői pozíció mellett a jelen idejű közlés szinkron szerepeltetése; illetve helyenként az egy napra vonatkozó bejegyzés szövegének tipográfiai elválasztottsága (például a napi események – könyvheti dedikálások, utazások, szerkesztőségi ülések, köztársasági elnökválasztás – jegyzetelése után egy markáns ismeretelméleti vagy létfilozófiai okfejtés következik). Máshol egy már elkészült naplórészlet publikálásáról ad hírt: „Augusztus 14. A Kalligram közölni fogja az 1992-es és 93-as naplóimat. Miközben közlésre tisztázom régi szövegeimet, azt érzem, amit a saját végrendeletét olvasó túlélő érezhet: ez a szöveg már nem érvényes, hisz élek. Nem állhatom meg, hogy itt-ott bele ne javítsak-módosítsak az előéletembe.”. Vagy éppen az írásaktus folyamatáról, annak olvashatóságáról beszél ki: „Ülök elterpeszkedve, egy szál gatyában Markó elnöki székében, íróasztalánál és körmölöm a naplómat.”

A megértés (mint produktív magatartás) egyúttal mindig önmegértést, sőt önmagunkkal való (akár kontrasztív) szembesülést foglal magába. A napló jellegadó attribútuma a dialógusra, kérdés és válasz dialektológiájára való irányultság, mint ahogy – a gadameri belátást citálva – a megértés (a formai kritériumokat illetően) nem annyira tartalom vagy valamely noetikus értelem megragadása, mint inkább egy beszélgetés, párbeszéd végbevitele, „mely mi vagyunk”; s ahonnan a kimondottak számunkra konzisztenciát és értelmet nyernek; azaz a megértést részesedésként érti, például az értelemben, egy tradícióban, egy beszélgetésben. A megértés lényegi nyelvisége tehát abban áll, hogy keressük a nyelvet, ami által a kimondás (bizonyos határok között) végbe mehet. A valóságos nyelv viszont sohasem meríti ki azt, ami kimondásra vár, a nyelvbe implikált szavak a megértés és a nyelv utáni lezárhatatlan vágyódás határai, mely vágyódásban az emberi lét végessége (s e végességben) haláltudata nyilvánul meg, mivel önmagunk végérvényes „birtokbavétele” a kimondott szóban nem valósulhat meg teljesen. A kérdés persze az, hogy a kimondásra irányuló körülírás (egy életszakasz leírásának látszatát keltő narratív technika) mennyire potens kulcsot adni a szó származékos és elégtelen jellege miatt ahhoz a gondolatstruktúrához és világelsajátításhoz, mely a (nem egy integrált, koherens szubjektumot implikáló) Tőzsér Árpád névvel a szövegben reprezentálódik, és esztétikai identitással ruházódik fel. A Szent Antal disznajának hermeneutikai tétje, a megértés történeti helyzetének reflexív elsajátítása; az, hogy az írottság, mint megalkotottság (a napló egyes részeinek ’90-es évekbeli első publikálásának ellenére) utólagosan újraalkotható, azzal együtt, hogy egy későbbi megértési szituáció számára, lehet éppen a korábban rögzített interpretációk, meglátások (is) érvényesen mutatkozhatnak meg, önfelvilágosító erővel, a Selbstbestimmung alkotóelemeként. Ebben a napló-kísérletben a sokszínű körülírásokba koncentrált gondolkodásstruktúra kibontását tartom lényegesnek, mely e struktúra kódjának nemcsak használatával, hanem a kód-megmutatás színre vitelének képességével rendelkezik. A Szent Antal disznaja (és a jövőben publikálandó Tőzsér-diáriumok) csupán részben uralható nyelvi történések, a lét provokatív véletlen-sorozatának kiszolgáltatottak. „Október 10. Van isten! Az Asztória telefonfülkéjében örvendezem. Egy órája innen hívtam föl a Széphalom Kiadót (az adta ki a Mittelszolipszizmust, el akarom vinni a szerzői példányaimat), s ezt a jegyzetkönyvemet, amelybe most is írok, egy csomó telefonszámmal, itt felejtettem a telefon mellett. Beültem a kávéházba, megittam egy narancsszörpöt, s indultam a dolgomra. A Corvinnál eszembe jutott, hogy még egy telefont el kell intéznem, beléptem egy utcai fülkébe, s kerestem a noteszomat, sehol sem találtam. Ész nélkül rohantam vissza ide, az Asztóriába, s a jegyzetkönyvem sértetlenül ott volt, a telefon mellett, ahol hagytam. Íme, a múlt és jövőalakító véletlen. Ha elvész a naplóm, elvész a múltam egy része, s az emlékezetem a jegyzeteim nélkül bizonyára másként teremtené újra az elveszett időt.” A szerző tudatosan rájátszik az Umberto Eco által is favorizált talált (itt elveszett majd megtalált) kézirat világirodalmi toposzára. Egy pillanatra külsővé válik, leválasztódik a kézirat, egyúttal a saját élet és az az idő, melyben az élet megmutatkozott a szerzői névtől. Időn-kívülivé válik a kéziratban textuális implantátumként megőrzött tapasztalat, amíg azt az emlékezet (mint struktúra és képesség) újra, de másként, más értékhangsúlyokkal, a memória esetlegességeivel meg nem konstruálja. A megtörtént világ elsődlegesen időbeli, melyet az emlékezés térbelivé, a szövegekkel analóg szerkezetűvé változtat. A szöveg enigmatikusan sejtetve azt a lehetőséget sem zárja ki, hogy a telefonfülkébe lépve, kihasználva a távol-létet, egy valaki átformálta, megrongálta vagy éppen korrigálta a jegyzeteket. Máskor éppen az eltávolítás gesztusa és a saját opus, mint kontextus, az életmű szövegformáló textuális együttese bír relevanciával: „Meguntam a Leviticust, szabadulni akarnék már a kéziratától, én is másfajta térszerveződésbe vágyom, de nem tudom postára adni. Mármint a kéziratot. … rossz a kocsim, meg én is”; „megint átírtam a Gomböntő kanalában néhány sorát. Most így kezdődik a vers: »Kiáltás szája elé kapott / kéz / az este // Az ádáz trollok / Peer Gynt szemét és szívét keresve / kióvakodnak a tárgyak / sötét lombjai közül«. Persze a kötetben már marad a régi változat. … Egyébként ahányszor újraolvasnám, annyiszor átírnám őket.”

Az átírás motívuma frekventált szereppel bír a paratextus organikus részét képező, mise en abyme-ként funkcionáló „naplók naplója” alcím kapcsán, illetve a szöveget különösen jelentésessé tevő, szokatlan címadás kontextusában, mely szintén az élet és irodalom, életre applikált irodalom olvasási stratégiája, befogadási attitűdje felé orientálja az értelmezőt. A cím arra a legendára alludál, ami szerint Gustav Flaubert teljesen átírta a Szent Antal megkísértését, amikor kiderült, hogy nem hősének, Remete Szent Antalnak, hanem az évszázadokkal később élt névrokonának, Padovai Szent Antalnak volt jellegadó attribútuma a disznó. A borítókettős vizualitásában tükrözi (illusztrálja?) a szöveg önnön konklúzióját. A címlapon az író prezenciája egy trópus, olyan jel, mely más jelekben leli meg eredetét: az asztalnál ülő, kezében tollat tartó, az előtte fekvő üres papírokat beíró, szemüveges (így a látás kérdését is problematizáló) középkori szövegalkotó (Páduai Szent Antal?) képe található (háttérben egy városrészlet kulisszájában ábrázolt disznó); míg a kötet hátoldalán „a” disznót őrző Remete. Az igazság pedig valahol félúton. „Ez nem sok. Ez minden.” (Danilo Kią)  

       Tőzsér Árpád költészete egyre inkább a posztmodern számos belátását szuverén textuális mnemopoétikában közvetítő lírai memtempszichózisként látszik kibontakoztatni. A ’80-es évektől regisztrálható a homo duplex-attitűd (a Mittel Ármin alter ego és a „folyamatos között”-lét tematizálása – Mittelszolipszizmus), majd az én-vesztés látszatát keltő, én-határok stabilitását megbontó rafinált én-kiterjesztések, zwischen-weltek kísérlete (Tanulmányok költőportrékhoz). Újabb köteteiben pedig (Finnegan halála, Léggyökerek) egyre inkább költészete episzteméjének mítoszi intertextusai, karnevalisztikus karaktere, a poesis memoriae hagyományvilágának újszerű adaptálása exponálódik. Az esztétikai tárggyá konvertált gondolkodásmódot megmutató Szent Antal disznaja sikeresen valósítja meg a Tőzsér-költészet összetettségét. A kötet, a mű szövegalattijára, subtextusára koncentráló pszichoanalitikus praxis számára is vonzó tér lehet (például a kihagyás, elhallgatás retorikája, elliptikus alakzatok, felejtési, rongálási technikák vizsgálata által) egy majdani újraolvasás számára.                  

 
 
 
Tőzsér Árpád: Szent Antal disznaja. (Kalligram, 2008.)