Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Versek /válogatás/

2010.01.18

Egy híd térfogatáról

 

a híd ami a völgybe épült erőmű felett ível

kandeláberekkel van két oldalon kirakva

ezek olyanok mint a gombok ahogy a hídra

kapcsolják a sötétet megadják a jelet

az estnek ha kigyúlnak és bevilágítják

a tehervonatok ólmos tömör útját a híd

két oldalán száz méterrel a1 föld felett ahol

nincsenek lehajtósávok mégis ugyanazok

a közlekedési táblák várostérképek mint

a pillérek alatt a préri felé vonuló sztrádán

a sztráda alatt kígyózó metrón akár a bőr

egymásba tapadó rétegei egyszerre vagy

jelen mindegyikben: Patriarsije Prudi és

Alexanderplatz a híd két oldalán az erőmű

fölé naponta néhány percig a vízből áramló

oxigénbuborékokkal együtt feltörnek

a mélytengeri halak nem akarom látni

őket súgod a rekedt kalauznak a felszínre

érve szétloccsanó kopoltyúkat ilyenkor a híd

erősen rezonál rezonál hullámos pillérei

emlékeznek és ugyanabban a pillanatban:

hangszalaggyulladás mert összetapadnak

akár a bőr ólmos tömör rétegei mégis

tehervonatok vagonjaiba rejtve föllazul az én

a2 tiéd és az enyém is talán hét éve utaztam

erre az ég cementszínű volt és valamire várt

elképzeltem a híd láncain mászunk a szirénázó

kandeláberek felé s mielőtt egymáshoz érnénk

megcsúszik a kezed most hét évvel később

mikor kicserélődtek testemben a sejtek majdnem

egészen s a régiek közül pár mélytengeri halakkal

köröz a folyómeder alján vagy emeleti ablakok

szemmagasságában arra gondolok hogy mégis

ott voltál velem akkor az egymásba zuhanó

csörömpölő párhuzamosokban az acélba tört

sínekre ájultan borult füvek között mikor

üresen kongott már a3 tér és elült a taps

meghajoltunk kérdeztelek:

Patriarsije Prudi és/vagy Alexanderplatz

 

a1 híd tízemeletes ikertornyai közt nyakörvként

lógnak az acélvezetékek lépcsők hány emeletnyit

nyomhatnak a földszinthez képest a földszinthez

ami a hídnál a víz alatt fúródik súlyos propellerekkel

a mederbe – a híd: térkép egy ujjlenyomathoz:

az egykori lovag ki csónakot kölcsönzött

a rondella mentén öt perc múlva ötszáz éve

hogy átvágja jégbe ragadt ujját a méregzöld

kötéllel együtt (tavasszal amnesztiával szabadult

és kiolvadt a pecsétgyűrűs ujj: csak még egy piruettet! –

lefityegve rángatózott a híd algás falán

erdőkerületek elővárosok szmogos toronyházak keverednek

mint a sakktáblák bábúi össze és nem tudom

hogy túljársz-e már a víznek ütődő lépcsőfordulókon

a forró neoncsöveken melyek olyan erősek – most

már biztosan érzed – hogy a völgybe tapadt meggyfák

gyümölcsein széthasad a vékony héj ha felkattintják őket

pedig csak olvadás készül: ropogós cinkelábak a kásás

hóba dermedve csőrükben: ujjhegyek

 

a2 híd síkjának középpontjában megáll és kettéosztódik

testén a zöld ballonkabát kék bélésre sárga zipzárra öt óra után

egy perccel ellipszis pályán  kering az erőmű vízből feltörő

bajonettjei mentén és nem érti a kiérkező rohammentős reakcióját

aki ujjlenyomatot vesz a levelektől kék sárga és zöld színű cserjék

végig a híd két oldalán cserepekben dzsipek és chipek a meder falába

finom homokba süllyedve mint  az árnyék a szem horizontjában

ha rácsapódik az éjjel a zöldszemű ostoros hőérzékelő lámpaburákra fut

a hideg víz  mintha este lenne kigyúlnak az áramló folyó

alatt a villanykörték közben izzanak oxigénbuborékok után úszik

egy szalamandra törperáják kőfúrók és kék halak

aztán üres halmazokra bomlik

az ellipszis pálya és felszívódik az éjszakában sejtekben a látvány:

a híd két lábra áll s a vízen mint futópadon lekocog néhány

kilométert

 

a3 Grimm Road légköri zónák kereszteződéseinél

kapcsolódik a hídra a gyárváros felől ahol a nyomás

megnő és az éjszaka felszívja a magaslatokat tüdő

a levegőt a fennsík ilyenkor fokról fokra oldja

el magát a földtől áttetsző és mély értelmű lesz az utca

tűzokádó rostonsült gyárkémények a kicsapódó hő

és füst fodrossá kavarja a levegőt mire kiszámítottan

érkezel a Hotel-autósmozi elé ahol a lovag dermedten

bámulja a vásznon végigsöprő záport a ló közben elüget alóla

szájában folyamatosan oldódó kapszula a híd

a híd melynek másik oldalán a Grimm Road-ot

Andersen Street-nek hívják

 

a kapszula ha szétrágod

ha lenyeled sem tűnik el

mert kockánként épül ujjá

és befogad mint a persely

 

és szelíd ami heves volt

és szelíd ami havas lesz

a híd feltépett sebtapasz

s a seb helyén is hidat lelsz

a híd felnevet néz téged

galériában bús ikon

körbefut engedelmesen

éppen a3-on

 

 

 

Átkelés

 

 

 

egy meder legyen és puszta csend. rajta konkrét kis határok,

amin átjár valaki vagy visszatart; és az agg

hídszent gyomra mélyén almaturmix,

feketén fityegő almamag.

 

legyen egy híd, üreges csend, rajta konkrét kis határok:

sétány, fantomszoba. kőlé vonul. és vonul benne az árok.

ha fellépsz rá (keskeny lépcsősor) beindul minden

reflex, ellencsend. foszló, fehér szakállat

növeszt a hídvirág, boglyás hajjal a hídcseléd;

s a hídszent toporgó kezében kerek hídpecsét.

 

 

[ahogy egy üreges festmény belsejében elered az eső egyik pillanatról a másikra, széles sávon fújni kezd az orkán, olyan ideges váratlansággal érkezik két ember; egy nő és egy férfi, a keleti (ideiglenes) hídkapuhoz.

 

a titokzatos leállósávban kifolyt olaj párolog.

 

már elhagyták az olajfoltot, szájukat ónémet, óigen szavak; minden mozdulatuk marketing, minden érintésük tender, arcviszony.

megszólal végül a férfi: te is?, én is, válaszol a nő; a kezére húzott körmök koccannak a korláttal. leülnek egy padra, a múlt befelé világít; de mire kiér, elsötétül, színtelen lesz és szagtalan.

 

ürülni kezd egy üveg mézsör, órák telnek el, lapok.

 

mire megszólal a férfi félelmetes tudással: ó hát te is, szívem? eljön az új jégkorszak, mikor a híd kékfényű bobbá alakul, s egy könnyű szerkezetű hócsatornán, a folyón lesiklik pár celsius fokot –

de most még kitart, ujjaim között lebeg,

egy másolat, egy kulcstartó, egy hídmakett]

 

 



Variációk szoborra

                        (szobor és mester)

 

 

Úgy kell megdönteni (tengelyei mentén), hogy

beleláthass: nem a saját életemet élem

– visszanyitja egyik kezét a mester.

elmerül a samponos vízben.

horpadt combjai a kád belső falát súrolják.

idő: négy óra múlt. a fehér falra döbben a friss mész.

holnap – fürdőköpenyéből vizslat, kinéz –

szobor lesz ez is, gömbölyű esőcseppek tömbbé

visszamarják,1,2,3 s a liftben,

csípőre szorított izmos karjába

fogózva dönti meg két bútorszállító. hogy elférjen.

az egyensúly belső falát súrolja. kimászik. kádból

a mester. szétfröccsen néhány csepp-darab

a szobron vastagon lerakódott fénysugár

ívén, s a hosszú ív alatt.

a szobor közben súlytalanul be-be alkonyul,

sűrűn összetapad ropogósra a térben –

hűlt helyem lesz a teste – ül a mester –

alkarja az ebédem.

 

1a mozdulata, ahogy nem hajlik csak törik,

akár egy kiszáradt, forró szobanövény szára.

zöld márványtömbből felbukó lába

szorosan összezár. ha távolodom – úgy látom –

mégis elindulni készül.

a combjából kimeredő duzzadt izomköteg

szinte rándul. remegsz vagy rugalmas vagy

mint az ujjvégen falhoz nyomódó sejtek.

pedig csak az ajtórésen átömlő fény vonul

végig rajtad. indulni készülsz. sejted?  

 

2alvás közben elvékonyul a szemhéj. s azt

látom közeledik, a befeszítetett függönyök

mögül az utcafront. homlokteréből a szobor.

egy későbbi időben, korra reggel, egy másmilyen

–lengőajtón túli– térben határozott pályát írsz

le, azt gondolod. akár a nyaki verőér a bőrből,

kidudorodik a földbe döngölt levelek közül

egy érdes, piros gázcső. pedig csak ezt követed,

s ha kettéágazik, bizonytalanul megállsz, mint

mikor gerendahídon szerelvény fut át, s a haladás

ütemtelenül változik. kitágul. egy pillanatra a tér.

s mikor lassulva átér:

rácsukódnak felpuhult, göngyölt levelekkel

a lombok.  

 

3S-alakot ír le tested középvonala, mint a gyertya

lángja, egyre vékonyabb: megöregedtél. beléd

ülepszik a por, hosszú rétegekben, évgyűrűk

a fa törzsére.

kezdesz leválni rólam, mint a kéreg,

lelassulok én is, mint hidegben a méhek.

itt állhatott a parkban! – rád mutat egy elmenő. itt áll,

mondom én, apró tömbként befedve ismét. valami,

ami nagyon innen.

kezdesz leválni. mintha egy elrepedt vezetékből folyna szét

a hang a magnó és konnektor közötti térben.

 


 

 

Portré, egy északi juharral

 

Szöllősi Mátyásnak

 

(I)

suhog, serceg a fehér zaj.

nemzedékek nemet cserélnek. beleürül

a lombba sok havi hormon a törzstől

fölfelé, minden lombikban végződik.

lombik vagy koktél? alkoholos és iható-sárga.

kiüt mint kódot vagy zárjegyet.

néhány sor levél sercegve megdől,

sárgán puhul, pezseg – szólni szeretnék.

de mire emlékszik így egy fűrésztelep?

 

 

(II)

a templomkertben a halálhírem elbizonytalanít.

kitátom a szám, s egy távoli nyelőcső porzik fel

sűrű csomókban. – vannak napok, mikor az ablak

a szoba közepéig billen, az ajtó kihűl és lágy lesz

a burkolat. kis adagokban szivárogni kezd

a porhanyós padló alól a fehér zaj, mint valami

önkéntelen reflex.         vannak napok, mikor eszembe

jut, milyen két egymásba nyíló ortopéd száj,

milyen a szorítás, a megérkezés egy szájban. szakaszosan

szárad a radiátorra felvitt ruha.

leomlik néhány tárgyperem, s így szinte minden békés.

terjedni kezdek tovább, kitöltöm a helységet,

mint valami chatszoba, mint valami bélés.

 

(I)

a juhar vérbő gazdatest, a Nem Szűz éppen ő.

a kerítésen áthajolva leárnyékol (nem operál),

csak lefed, valamennyi helyet összeparkol,

törkölyös szomszédavart, kér, kavar.

belőle még bármi lehet –

a lombredőny előtt átcsoportosul a fény,

összezáródik, belül őröl. új fogakat növesztenél.

– milyen különös térerő, ahogy ropog és reped

egy túlzsúfolt légzsákból a hó –

belőle még bármi lehet.

 

(II)

az eljutás próbája izgat. az uszoda szárítója

(a hatalmas szülőcsatorna) alatt várjuk a forró

levegő édes, érdes locsogását.

mint egy százkezű, százfejű lény,

melynek minden pontja erogén zóna,

pillanatok alatt nemet cserél.

olyan ez, mint a fűnek a slag perverziója.

a varszerű, vöröses gyűrődéseket

figyeled a mellek hegyén.

vannak napok, mikor megnyitod a csapot,

s percek alatt fű növi körül a mosogatótálat,

kisarjad a steril asztalláb: bocsánatot kérsz

a bútoroktól, a zöldövezettől. elzárod

a porhanyós vizet.

chatszoba vagy, tudod. az eljutás próbája

izgat. de ki üzent, kinek?

 

(I)

fekete alapon fehér zaj.

szétnyíló szárnya, mint rózsaszín,

izmos két tüdőlebeny.

mennyi kipárolgás, torzulás és

becsukódás, mennyi füstszűrő

és krém egy lombban.

mennyi anya.

nagyot lélegzik, ha moccan. –

bemozdul a kép, elindul a képezet.

 

 

 

A gleccserből jött Szent története

 

Aztán a kocsonyás, darabos vízben még

úgy liftezett fel-le, fel-le, mint az üdítő fekete

karanténjába zárt jégkocka.

néhány részletet bírt el magából.

az első napon felköhögte a gleccser, a stég

végéig jutott. zsibbadt volt még, erősen kába.

a második nap délutánján nagy pórázt

kötött a halászok hálójára: kifogták,

vállukra vették; a nagyáruház szűk,

alaktalan folyosóján megtartotta

első igehirdetését (szinte kihallatszik e versből,

a koccanás. s amint lábait keresztbe téve, ütemesen

dobolt, érni kezdett tenyerében a lap belül).

a harmadik nap: keresetlen. ilyenkor

horzsolja át a féknyom, az utca terveit.

ilyenkor bűnhődnek a pótapák, bébiszitterek.

a negyedik napon rövidítette le a harmadikat s a fűtésszezont.

az ötödiken feltámasztott egy gonddal elvermelt

kisállat-tetemet. a hatodikon Szilánkos Törést,

Karizmatikus Csuklót és Gyulladt Térdet.

a hetedik napon érte a megkísértés: visszakapta

az Adrenalint, s gyűlni kezdett szája szélén,

az az izgatott szürke lejtés, ami egyszer hagy mindenen

nyomot. a legősibb Pótapa molesztálta a Dogmát.

hurkot vetett neki, megkínálta székkel.

és mikor a karfa turbinái beindultak vele,

mint egy ittas arkangyal nézett, tétován, széjjel.


 


 

a Mein Mund cseppkőoszlop néma marad

 

 

ekkor az út a kaszáló és mocsárrét

alatt tapad a nyálkás mészkőpadlóba

a hegy nyitott üregein a vasműves telepeken

átszűrődő fény elakad a barlang fotocellás

lejáratán ahogy a hullámzó algát

a nyílásra fésüli a víz

 

Te vagy az Mein Mund? te vagy?

Érted jöttem az egymást megszelő utcákon,

cseppkőbarlangok kávézóin át,

a víznyelő megduzzadt torkába.

Mein Mund te vagy az? [folyamatosan

gyorsulva körbeforogja kerületét,

az ujja, az előbbi rögzített pont, rácsöppen

az oszlopra] Csak a kérged körbevágni,

szájat adni neked. Mondd el a felszínt,

mikor kinn jártál a vezetékekkel befuttatott

őrház kertjében, amikor megdobtak,

a súlyos, érett körte szétfröccsent rajtad.

Azóta akadtál a víznyelő torkán Mein Mund?

Pedig láthattad milyen szűk itt a barlangba

visszakúszó járat, összetapadhatnak a falak,

ha levegőt veszel.

[a búvár körbeforogja kerületét ismét, de ahogy

közelebb lépne, szigetszerűen emelkedni

kezd a talaj, a síkok eltolódnak, majd megindul

a süllyedés, egyetlen pontba koncentrálódik

a cseppkő, ahol éppen a bemetszést végrehajtaná]

 

a helyszínelők még aznap délután a barlangot

fóliával vonják be egy telt zsíros tölgyfalevél

felköhögi az oxigént

a búvár feje ebben a pillanatban 365 másod-

percre közelít az oszlophoz

 

 

 

A hosszú napszak

 

(I)

 

a hosszú napszak végén rövid

bonyodalom: valaki tévedett.

eddig a pontig számtalan élvonal vezet,

de az arc egyre kimerítőbbé váló izzadás.

a kupolaterem korlátjai mentén halad, a hallássáv

szívében. kinn, a dombvonal pengevékony

konvoja talán egy titokzatos zárlat.

szkander fegyelem és figyelem között,

aki nézi; s mivel enyhén leng, csak a közege

fontos. mi önmagunkban, mint üres esőben, ázunk.

szándékunk ennyi: táj, hagymakupolákkal.

 

 

(II)

 

keskeny, dokumentarista mint egy könyvtáros.

gömbölyű, írástudatlan fényben a város,

melyen R. fut át. R. nem azé, aki fut

a környező vashuták telkén a vízig.

a tó következetes fék. mire ideér, három teljes évig izzik.

s mint sikló az éles fűben, kúszik egy viadukt.

R. nem azé, aki fut. R. teremszerű, tompa

félelem, amiben van valami türelem és örökzöld.

nyugodt mint egy vidéki könyvüzlet

polcai közt lebegő vadidegen szó.

nyugtalan mint némely kapu-dzsinn.

(ekkor érkezik: Te, aki nem viselsz koronát)

 

 

(III)

 

aki korábban végignézte akit korábban

hallgatott, nincsen jelen itt; de arca mozgó

fogolytábor valahol asztalszomszédja szemében:

gyanú és bilincs. nehéz csapadék koppan

a zárda feneketlen ablakán. akiért nincs mikor,

szünet nélkül pulzál a pontnyi kerekasztalnál

belül. gerinctelen, terepszínű lepkék, felületeket

ütve rajtunk, nyüzsögnek. pedig alig száradt

lapockáink csattognak csak. nyelvünk lepereg

előttünk mint egy intro a Square fényreklámján –

és elbírja a főbűnt a szó lágy, arrogáns pereme,

a technikás sorvég.


 

Come back

(I)

egy különleges estén a parancsnok,
szélcsend van, a legénységi szálláson a
matrózainak játszik citerán. az ott az
árbockosárban, esetleg, ebből semmit sem
hall. egészen egyedül van a figyelmével.

(II)

 

a szalonban felbontott szalonkabát. hanyag

lepedőn szüzesség csordul a combok kampói

közül. s a száj, mely a korrupció maga, be nem áll.

a télikertben gyanús vegetáció. júdásfa, golgotavirág,

passiógyümölcs. s kinn, ivarérett kaptár lóg szőke konty

gyanánt a lombkoronából. árnyéka mozdulatlan tömb

a zsalugáteren. képek koccannak a jéghideg térben.

a figyelem hézagaiban. az alulfűtött szaloné, melyben,

mint egy doyen, ül a mosoly, hang csobban és szüzesség

csordul. keresztkérdések szétválasztva,

kérdés és kereszt. a szalon lassan nyíló meggondolás.

a tükrök körülírva: lejegelve a tükör. az iratdaráló puszta tett.

igaz minden betű, ami nem buta.

a szó kerek és bitorló. és végre kiperegnek belőle

egyesek. i e e e e ő e e e e

 

 

(III)

 

egyidős parkok között, tömören, mint egy kapu,

amit befalaztak émelyítő kezek s már kerítés rég,

valami odacsípve, lapul – és nem a régi funkció.

nem a tandem, amit hajtunk a Spree-parton.

egyidős parkok fölött zajtalan légifolyosó,

puha menetrenddel. a kontextust utcák és sétányok

sora, mint egy ágrajz, benőtte. de csitt!
a Spree hidraulikus karja odanyúl és elvesz,

ha hátra hagyja a medrét. majd napokig

csorog, mint az ásítás, vissza minden.

komolyzene, tapsvihar! privát táncórák a téren.

jönnek a kötött formák! Rúzs és Púder

heraldikája. karnyújtásnyira a karhatalom.

zajosan, akár a hirtelen támadt megértés

utáni bánat. vagy ahogyan az és kinyílik a szájból

átírja magát a könnyűvérű vagy. túl gyorsan!

és a mondatvégi traffipax tűzpiros pontja

kigyúl – nem hamvad el örökké.

 

 

(IV)

 

burkolatjeleket festenek fel Szász Svájcra.

a tereplovaglás ma elmarad. ziláltan gömbölyül

a függöny, összezavarja a szélharangot a kereszthuzat

a kastély aranymetszésében kinyíló ablakon.

egy ablak mint kemény szirom, elpattan.

a homlokzat: alig sejthető szirmok ropogása.

találsz magadnak egy megfontolt helyet: termet

a tervnek és évjáratot! az ajtón kopognak –

belülről jönnek a koppanások.

felpuffad az origami-hattyú szárnya.

elvetsz filippikákat, mappák mélyére.

túl sok holtverseny. sarc nélkül érni végére

valakinek holnap piknik lesz, tereplovaglás.

érzelgős svédasztal, élveteg sajtokkal.

 

 

(V)

 

hűvös dióbél. étcsokoládé, vasízű meggyek

ragyognak a pulton. négyéves bácsikája

vacsorázni hívja. s ő, a kleptomániás,

gyanúba keveredik, ahogy lép a fahídon,

mint egy aluljáróban. napokon át

hallom lépni – az érkezést megelőző

renitens szagban. kockahasú puttók, koedukált

ingatlanok közt lép, lépeget, a koraérett gyermek.

küllemét remélve. stílusosan, mert némán.

akár egy kerti bútorban telelő hangyafarm:

egyszer ellepi a garázst, s onnantól a hálószobára is

igényt tart.


 

Balkon de Cluj

 

A forma legyen őszinte, de leplezze az alaprajzot,

érzékeny külső kontroll gyanánt szimuláljon

keskeny sétányt, vastag parkot

a nagyáruház körcsarnoka helyén.

parabolák tányérsapkái az erkély

borzolt betonketrecén, ez az arborétum,

a gyámfal, melyen kitűnnek a vízzáró rétegek

ideiglenes sávjai az áradás ütemére.

a fürdőház mélyen pulzáló, koplalt szemérme

a forrpont. egy minimalista vonás

a homlokzat téglafalán a rács

mögött a kémek.

érzékeny kontroll. piros ajkaik dagadnak

mint a szobatükör húsos foglalatában a fémek.

 

Zérusba ér és két irányba nő tovább

az oszlop gránitkék kőgallérján az erkély

– begyében ott a garzon nyitott ablakán torlódó szeszély –

a kisplasztika visszeres szárnya beburkolja

a virágcserép inkubátorát.

savanyú és csalódáskeltő mint a kutyaharapás

a farfekvésű rusztikus garázs –

 

az elosztón a forgalom torlódik keletre.

kereszt van. a bazilika pálcavékony keresztje.

 

 

 

Láp az erdőkerületben

 

a pont (körmei gondosan ápoltak

sárga flanelinget visel) közeledik lassan

a partszegély és gyepágyak közti síkon –

áthalad – egyesével pattannak fel a fűszálak

(a testből ha kioldódik a kalcium

olyan lesz mint egy puha nyálas

bőrig ázott levél  az őszi szinkronúszás után)

a múlt perc acélpallóján két vékony

sávból gyökereznek a padok leül

talán mint egy fekete billiárdgolyó

végiggurul a kempingasztalon

jegyet vált a hajnali buszra

a motorháztető éppen merőleges

a nádligetre ekkor

(miután kiemelték

cétézni fogják a pontot

még délelőtt azonosítják a vércsoportot

öntőformát készítenek

a haj teljesen vörös a felbomló tőzeglápból

áradó sav miatt)

ha már földet ér keskeny hídon

a város felé tart a busz

indexel a vízből felbukó párán túl a fény

s a pont a tó rezgő felszínén

holnap ilyenkor

ismét áthalad

 

 

Metapillanat (I)

 

                                   - beültetett, idegen szervek és a története-vesztett testek emlékére -

 

 

I.

 

A beültetett szervek előtörténetéből

hiányzik minden pontos referencia,

dátum, középpont, ahol testesülni bír

az ébredés – az autókarosszéria

falában vörösen olvadó üveglapok,

kifacsart ülés, lerohant táv lóg egy lábból –

az epicentrum, a memória nagy tubusokban,

mert állandósul, ha bedől a jelen,

fekszel, barna ágyban, kiterítve, az első

készséges hír: amnéziás a Hús és a Történelem.

próbáltál már szóban testet ölni magadtól,

ha hiányzik az idő, középpont és az ok?

berepesztett lebegő bőrrel fekszel

(összeraknak, ha szétszereltek), akár

a fatemplomok. 

 

 

I.

 

és Hermész arca fúrópajzsként

lemerül a lédús húsba,

mint az ultrahang közömbösen vetít:

emlékszel-e a funkciók előtti Funkcióra?

hány különböző szerv egyidőben, vese, a szív,

kötegekben felgyűjtve az erek.

hártyavékony, szinte nyitott eső

hull, ha kilépsz, permetezi a kezed,

beléd töltődik, akár egy szimuláció a gépbe

minden, ami innentől kulissza és program.

egy idegen szerv közlekedik benned

dátum nélkül;  a dátum helyén

nagy, sötét képlékeny lyuk van,

amiben eltűnsz, egy kelta isten

a lápban, másfél vödör búzasör, másfél

emelet zuhanás után. lenyelt gyomrában,

kapszulák, egy frissen lenyelt, élő szervvel. –

lehetetlenné vált az idő (de te hiszel

a szövetek lélekvándorlásában!)

azonosítja Hermész, a szerver.

 

 

 

Ülni kötelező

 

                                                                       „egy nap, verőfényes időben megint csak fel fog tűnni valahol, egy néptelen utcában, valami sarkon”

(Füst Milán)

 

Ülni kötelező – Ilmenau és Traßdorf között – a bekötő úton.

(bár ha azt hiszed, így kibírod és eljuthatsz odáig, tévedsz)

De te állsz táskával benőtt hátadon, belefogózva az egyik

súlyos vaskeretes, rozsdabarna székbe. A kanyarokban,

ahelyett hogy eldőlnél, és végre feladnád, megnyúlnak

benned a szövetek és csontok (mint ugrás közben

a gepárd teste). Az elmozdulásod távolságát egy

pillanatfelvételen kipontozott vonal jelölné. A szakadás

a pontok mentén összeköthető. Kívülről viszont a busz

kerekei olyan sebességgel forognak, hogy szinte állni látom őket.

 

**

 

A motel forgó ajtaján, Ilmenauban, egymást váltja a van és

a nincs – írja 1235-ben és tegnap a kerületi újság. Elolvasod,

egyben-a-kettőt. Szemet szúr az elülső belvárosi utcán az

átültetett fasor. Egy markoló beakasztja elszuvasodott

agancsát a zöldellő platán melletti földsávba, megfeszül

izmos ballapockája, elrugaszkodik. --- Valaki igazán beinthetné

már a hajnalt, milyen hosszú ez a nap, hét óra előtt kilenc

perc, nézed az órát, s önkéntelenül arra gondolsz, hogy

vajon ősszel az Ilmenaut satuba fogó erdőben a markolók

is elejtik szarvukat?

 

**

Összébb húzza köreit a város (ha így folytatja összeér

talán). Aki jön, érintés lesz: idáig kellett utaznom, hogy

lássalak. Néhány tizedmásodperc alatt húzott el a reggeli

villamosablak előttem. A következő megállóig futok

a villamos mellett, mint egy távoli tablóról, te nézel ki

belőle, szemedben csodálkozás, hogy min csodálkozom

rajtad: láttál Tamás? – kérdezheted. A fekete sapka, mint

hirtelen jött téli este, szememre csúszik, állok. Összébb

húzza köreit a város, de zsibbad, utol-érthetetlen.

A Weingartenben üres székek: ülni tehát kötelező.

Könyöklök és hallgatok stb. A Tranßdorf irányába

nyíló városkapuban megkondul a harang két perccel

hét előtt. Azaz az óramutató csak két perc múlva

foglalja el helyét a számlapon.

 

 

 

Tomasz-monológok

 

(ruganyos ütemtervvel)

 

a helységkapu és az ablak henye sematizmus,

ezeken átjut, hiányzik belőlük a sejtelmes

tartalék, torlódás, szelep. belép majd kitér. két kezet

mos és egyszerre szorítja a csípős zuhany alá

őket. ’a felajzott méregfogaid tomasz, ha

kiemelnék egy tender részeként abból a mederből

amit most a kényszer tölt ki’ – így kezdte ruganyos

ütemtervvel, de karikás szemei meglepik magát s a szem-

lélőt.

 

 

(hangokat hall. egy bútorgyárból)

 

hogyan fér el benned ekkora tömeg

kérdezi. a szoba mint Fekete Doboz avagy fanyar

közfal kényszeresen távol tartja magától.

egy pezsgőtablettára ráereszti a tömbös keskeny

vizet vagy üdítőt tölt a kólafáról.

megül kiáradó aurával a száraz sós ívelt

szobanövények között hangokat hall. egy bútorgyárból.

érzi ha a fékezés leválik az utcán. jelzi a frontot

mint a csukló vagy a térd.

 

 

(mennyezeti topográfia)

 

a gyarmati ház padlása többemeletes – maga a környezet-

szennyezés. a hely, ami arra vár (hiszen eszelős) hogy

tatarozd ki, építsd át a csillárt lágyan lékeld meg,

avatkozz be a stukkók és álmennyezetek memóriájába.

előbb csak egy gombostű csusszan át, majd a régi norvég (?)

fotel a plafonon. a hely ez, a sorvég, ami tömegnövelőt szed és produkál.

hiába vagy most így: rászorulsz, hogy eltörd e kéretlen

tárgyakat, a mennyezet (mindent) reaktivál éjjel

egy bravúros, de türelmetlen tornacsarnok erejével. 

 

 

 

Térmemória

 

 

mennyi tolófájdalom az ásításban, hogy valami

jönne fel, valami kitermelődött izomláz,

prostituált figyelem itt szájmagasságban,

szivárogni kezd, s olyan észrevétlen,

akár a porcelántérd a dzsoking alatt.

 

hiszen minden ásítás szkennel. megül bennük

valami vajákos zaj, mint a rutinos fémcsövekben.

finom töredelmes műszer, csupa emlék:

 

a pakisztáni birs hűs, savanyú tálban,

pszichopata füge (’én már öltem embert’), a kekec barack,

reagálj le, hecceli a gyömbért két-két óvatlan palack

a szekrénysoron.

 

*

 

lehet-e cél íróasztalon ragadni a szobát,

kölykön? paskolni, míg hideg, domináns irattartók

között kifárad, elered. légpárnás meggyek gurulnak.

mennyi hobbitény, hobbiföld, ha körbevesznek.

és a  térmemóriából, mint egy szivar érett zavaros íze,

távozik a konkurencia, a szeszély.

 

halkan nyílik a kertkapu / Szent Stigma fordul

Szent Tabu / a zárban.

 

*

 

a testmemória lappang

és leereszkedik a fülben.

a stresszmemória kordon,

de mint cserépkályha fűt benn.

 

a térmemória piromániás.

a pirománia jellem.

a tárgyak körvonalai éberek

és élesebbek, mint fel a fejben

 

egy welcome drink hatása.

óvatlan, lédús emlék,

melynek nincsen láthatása,

de fülke-phonon hívott. nemrég.

 

Kúpele ?tós

 

                                                           dr. Brenner Józsefnek*

 

 

a smolníki autóstoppból avarba süllyedt

dögcédula a fürdő díszmedencéje. a koplalt vadaspark

és a meggypiros alkonyat kontrasztja zavarba ejt.

úgy törékeny, hogy könyékig reped a levél

az enyhe, gumis lombsátorban. elindul a szuvasodás;

átmenet a halk techno és a lágy house között.

a csendek holléte metszi le a parktól a törött

sétányt. szolid, teraszos művelés a járdasorokon;

a cipőtalpnyi hely, amit leblokkolsz itt már könnyű testi

sértés. félig komposzt, előbb talaj, félig cefre a kiszáradt

medencealj, és langyos mint egy kigőzölgő autó órákkal

a motor leállítása után. az apránként rohadó esőben. ’ha köntösöd

eldobnád, akár a tomahawk-t, nem vesztve a reakcióidőből,

mekkora perverziót váltanál ki a szembejövőkből’ –

tíz percek tűnnének el belőled így.

a padlizsánlila fürdőgalériában tell vilmos sarkított képén

kering egy alma is, vérszegény héján kopásnyom. ami itt

lelassul, leparkol végleg. hiszen újraindulni a legzavarbaejtőbb.

könyörtelen az ego akarása, hogy instant lehessen,

egyszerhasználatos.     

 

 

 

 

 

Metapillanat V.

 

 

V.

 

a komlóbokor rozsdás üledéke a kanyar

közömbös ívén, a parkoló órára kúszó borostyán,

ez a gyöngém, az összes függőleges, ami kinő,

finomhangolás: a Hajnal-negyed csillámpalái 

tükröződnek egy szemüvegen, jellemes Bulvár,

spontán Vicc, novícius Zörej a fülben, s az ujjak

közül kibúvó ostyavékony, agg Külalak. ha az

én és a te égésterméke az ő-nek, éje: G pont

ott áll, ahol Zs élete kilép majd belőle,

még nem olyan tiszta, hogy elsötétülhessen benne

a tejfehér bőrön ülő vénuszdomb. ez a gyöngém.

a test az árnyék szegélyén piheg, formákat kíván

egy fácán násztánca a krémes hóban: hajszálvékony

pontozott vonal, mely infrastruktúrának még kevés,

pehelykönnyű Súly, mely ritka nyomot hagy, finom

kódokat, két jegenye zárójelében a csend epizodikus.

és beszédes a hallgatás. az égről ütemtelenül oszlik az éj

a Hajnal-negyedtől a Román Operáig. love me,

love me (yesterday). 

 

 

V.

 

mélyedések, billenések a köd szélein, percek

múlva, literes lapokban a víztározó, s a paplak

püspöklila balkonján R. fut tova.

mert R. még nem Tomaąova,

ismét verejtékezik a bőr fruktózédes máza,

ha töpreng. mondj egy imát a matériáért is,

kit a szentek leszóltak, tűzet okádva,

mégis laktatós iniciálényakkal. R. arcába

hullva finom lepedék gyanánt a szemek.

habkönnyű köntöse tárva-nyitva,

mákszemnyi mellbimbói fénylő, barna, körkörös led-ek,

ha kigyúl energetikája, hogy neme van, s ő

maga gyöngéd utórezgés, a lehet és legyek

között, az a pillanat, ami R. a kép és R. a forma

között ékként feszeng. sürög az okozat az okban.

egy török kifőzdéből így lesz görög.

mutációk a virradatban. 

                                     nonfiguratív ködök.